A gyár

Nagyon hideg lett reggelre. Óránként kelt a kályhához az éjjel, hogy ne aludjon ki a tűz,de aztán annyira mélyen aludt, hogy nem ébredt fel, csak az ébresztő hangjára. Ilyen sem volt az elmúlt 10 évben, valahogy mindig előbb kelt, mint ahogy a vekker megszólalt volna.

A fia álmában motyogott valamit, aztán  mintha nevetett volna. Istenem, milyen édes, olyan, mint az apja…az is folyton karattyol. Elkomorodott.  Fel kell kelnie. Kidugta a lábát a dunyha alól, vastag kötött harisnya volt rajta, de még így is rettenetesen fázott. Magára dobta a vastag kendőt és gyors mozdulatokkal, ránézett a kicsire, becsavarva a pólyába és takaróba csak a kis kerek pofija látszódott ki. Egyenletesen szuszogott, járt a kis szája, mint aki épp szopizik. Édes kis angyalka- mosolyodott el.

Fogta a vödröt, gyorsan kikaparta a hamut. Elnyomott egy tüsszentést…már megint az orrába szállt a por. Vékony kis ágakat tört, begyűrt alá egy kis papírt és meggyújtotta a gyufával. Nagyon szerette a gyufa illatát. Nézte, míg majdnem a körmére égett, gyorsan elfújta. Az adventra emlékeztette, mikor a gyülekezettel minden vasárnap meggyújtottak egy gyertyát a templomban.  Gondolni sem szabad rá, emlékeztette magát, majd megfújta a kis kupacot. Pattogott a fa, tett rá pár vékonyka fadarabot és becsukta az ajtót. Egy ütött-kopott piros zománc lábasban feltette a vizet melegedni, a reggeli teához és a mosakodáshoz. Mikor már elég jól égett, kiment a dolgára. Majdnem odaragadt a keze a kilincshez.  Megint esett a hó az éjjel. Nehéz út lesz ez, gondolta.

Már mocorogtak a gyerekek, tán érezték, hogy lassan kelni kell. Még mindig nagyon hideg volt, hiába, ez a kis kályha ennyi idő alatt nem fűti ki ezt a huzatos szobát. Már épp elég meleg lett a víz, mert egy kisebb lábosba belőle és beleszórt egy teáskanálnyi teát. Be kell osztani ami még van. Íze már nem nagyon lesz, csak színt ad neki. Még volt egy kis méze, múlt héten hozta egy asszony faluról, pár tojással és egy fél vekni kenyérrel.

Régen abban a faluban szolgáltak Jóskával. Hallotta ez az asszony, hogy elvitték a lelkészt másfé hete, azóta senki sem tudta él-e, hal-e. A vasárnapi Istentiszteletre rontottak be az ÁVH-sok, és kitépték a szószékről. Még elköszönni sem tudtak egymástól. Úgy járta, főleg a katolikus papokat viszik, de már senki sem volt biztonságban. Már jó ideje nem lehetett senkiben sem bízni, biztosak voltak benne, hogy őket is megfigyelik. Jóska meg nem gyakorolt öncenzúrát, hiába mondta neki minduntalan, hogy Jóska baj lesz, meglásd! Bár tisztában volt vele, hogy a férjének igaza van….Isten nemkívánatos személy lett. Vele együtt Isten szolgái is. „Ne csak őrizd, hanem gyűlöld is!– és bizony ezek  gyűlölték a papokat. Válogatott kínzásokkal „őrizték” őket.

Sokan nem élték túl, vagy egy életre belenyomorodtak a kihallgatásokba. Bele sem mert gondolni. Inkább imádkozott és csendben tette a dolgát. A kislány még csak 3 hónapos, fia is csak alig 5 éves. Volt köztük még egy kislány, de szegényt elvitte a tüdőgyulladás 2 évesen. Annyira szerette pedig, de elfogadta, hogy csak ennyi időt kaptak. Levágott egy kis fürtöt a hajából mielőtt eltemették, beletette összekötve egy kis piros masnival a Bibliájába. Mindennap megsimogatta, mikor olvasta az aznapi igét. Annyira hiányzott az az édes kisleány. Most meg a férjét is elvitték tőle.

  Nyöszörögni kezdett a kisbaba, gyorsan megmosta a kezét és a mellét, majd magához vette. Még álmában megszoptatta. Nincs, édesebb, mint mikor egy csecsemő nyeli a tejecskét, kicsit beleizzadva az evésbe. A kisfia felült az ágyban. Keljél fiam, ott a teád, a széken a ruhád. Nem akarok, mondta sírásra görbülő szájjal. Muszáj fiam, menni kell!

 Negyed óra múlva már a küszöbön álltak, a saját sálját és a fia arca elég kötötte. Nagyon fújta a szél a havat és borzalmasan hideg volt. Majdnem 2 kilométer volt a villamos megálló, el kell addig jutni valahogy. a kicsit annyira tekerte be, hogy kis sem látszott. Fogd meg fiam a kabátom zsebét, induljunk!

Már az első saroknál sírni kezdett a fia, nyújtotta a kis karjait, vegyél fel Anya, nagyon fázom!Húzta maga után a hóban. Kettőt már nem bírt el. Nem volt 50 kiló és napi 12 órát dolgozott a gyárban. Ne bőgjél kicsikém, menjünk, a villamos nem vár meg!  Ki kell bírnod! Olyan nagyfiú vagy már!- próbálta biztatni.

Dehogy volt az még nagy, majd elfújt a dermesztő jeges szél. Annyira sajnálta. De akármennyire is akarta, nem bírta el őket. Próbálta már.

Bent állt a villamos a végállomáson, felszállt, húzta a fiút is fel. Reszketettek mindketten. Kibontogatta a kicsi arcáról a kendőt, édesdeden aludt ..sötét van még, jól lakott…az anyja melengette.

A másik végállomásig mentek. Onnan már nem kellett annyit gyalogolni. Valahogy a város melegebb volt, mint ott kint a városszélen. A magas házak felfogták a szelet és a járda sem volt annyira hideg, mint kint a térdig hó a szélfúvásban.

Beértek. Akkor volt háromnegyed 6. Már majdnem 2 órája úton voltak. Teljesen átfagytak. A fia már nem sírt, valahogy beletörődött a sorsába. Leadta a 2 gyereket a vállalati bölcsődében, a tejes üveget oda adta a gondozó nőnek. Három óránként, ha kiengedték, meg tudta szoptatni a kicsit. De sokszor úgy néztek rá, hogy eszébe se jusson. Meg kellett húznia magát, lelkész feleségként örült, ha egyáltalán valami munkát kapott. Rendes volt az a nő, mikor vitte a lefejt anyatejet, mindig eltette, és oda adta a kicsinek. Legalább az ne éhezzen. Mikor kiment a mosdóba szünetkor, ott fejte ki, gyors mozdulatokkal, pár perce volt rá, a ruhája alatt vitte, ki ha szoptatási szünetet kapott.. Egy vastag pelenkát tett a melltartójába, nehogy átázzon. Nem fázhatott meg a melle, mert akkor nincs mit adni a kicsinek.

  Estére már nagyon fájt a feje, a fáradtságtól és a gondolatoktól Egész nap forrasztott, alig látott már. Még egy út hazafelé a bőgő fáradt gyerekekkel…

 Vasárnapra már annyira elcsigázta a sok munka, az éhezés és a hideg, a menetelés a 2 gyerekkel, hogy alig hallotta mikor kopogtak reggel. Összerándult a gyomra. Sosem lehetett tudni, mikor jönnek el a családtagokért is. Képesek voltak rá, hogy kicsikarjanak valamit a fogva tartottból, ha a szerencsétlen nem akarta aláírni a hamis vallomást.

 Felkapta a kendőt, és kiugrott az ágyból. Még égett a tűz, hajnal volt. Ki az? Szólt rekedten. Én vagyok az , Margitkám, engedj be! Összecsapta a kezét. A férje hangja volt az. Hála legyen az Úrnak!– kiáltotta, és nyitotta az ajtót.

Nem számított, hogy rettenetesen össze volt verve, több bordacsontja eltörve, de élt! Sírva borultak egymás nyakába. Édes Istenem, hát elengedtek??! – sikította fuldokolva.

Nem tudni mennyit ölelkeztek sírva-zokogva, hálát adva.

Nehezen hallották meg, mikor a kislány éhesen nyöszörögni kezdett….