Kegyetlen hideg volt az a tél. A pincében minden rongyot magukra húztak, amit csak találtak és a testükkel próbálták egymást melegíteni. Érezte, hogy lassan már lélegezni sem bír, annyira átfagyott. Valahogy beletörődve várta már a halált. Nem próbált alkudozni, haladékot kérni. Úgy volt vele, ha meghal, az is mindegy. Talán a kínjainak így lesz vége. Hónapok óta várták, hogy majd jobb lesz, de a háború elnyúlt és ezzel a rettenetes kemény téllel megérkezett a kilátástalanság is. Elfáradt. Nem csak a teste, hanem a lelke is. Már az élet se kapaszkodott benne, érezte, hogy feladta már. De valahogy a fiatal teste még mindig bírta. Akármennyit is rótt rá a sorsa.
Mikor álmodott, meleg volt és béke. Nem kellett félniük. Nem voltak aljas katonák, légi riadó, szőnyegbombázott faluk, rettegő emberek néma imája, halottukat sirató asszonyok hangja.
Arra ébredt, hogy feltépi őt a földről 2 durva kéz. Mindenki sikoltozott. Az anyja a saját testével próbálta védeni, magát kínálta a lánya helyett, de nekik a fiatalság kellett. Annyit kapott a puskatussal a testére, soha el nem múltak a hegek. Tudta, hogy mi fog következni. Részegek voltak, hangosan üvöltve teperte le az egyik a földre. Meg volt a hierarchia az erőszakolásban is. A legmagasabb rangúé volt az érintetlen lány első megbecstelenítése. Aztán ahányan csak ott voltak végig mentek rajtuk mind. Esténként lehetett hallani a faluban a katonák éppen hol vannak, gerincvelőt tépő sikítással próbáltak a lányok valahogy túlélni egy ilyen portyát.
Nem mert ellenkezni. Azt mondta az anyja, hagyja, hogy csinálják, ha már ott vannak, nem tud mit tenni. De ha ellenkezik, felbőszíti őket és akkor még agyon is verik. Vagy felgyújtják élve, a hajukat vodkával belocsolva.. Mert ezek állatok, nem emberek. Nincs esély ellenük.
Borzalmasan fájt az első három, aztán a saját vérétől és a katonák nedvétől már akadálytalan ment. Nem tudja hányan voltak, a pinceablakon valamilyen utcai fény szűrődött be egy ponton. Azt nézte és próbált nem belegondolni, hogy most mi történik vele. Az egyik akkorát harapott a mellébe, úgy érezte, kimart egy darabot, mint egy veszett kutya. Akkor hallotta meg a légvédelmi riadó hangját. Mindegyikük egy pillanat alatt kijózanodott. Kiabáltak, kapták a ruhájukat, fegyvereiket. Mentek kifele. Egyik egy kézigránátot kapott elő, már húzta volna ki a szeget mikor röhögve eltette. Végül is mind ott haltak volna, ha bedobja.
Kezdte hallani a többieket. A kisgyermeket nem vették észre, még szerencse, mert biztos falhoz verték volna. Szerencsétlen aludt, vagy valahogy megérezte, hogy most nem sírhat. Alig volt 1 éves. A nővére gyermeke volt. Az anyja vérbe fagyva, akkor ébredezett a verésből. Eltört az arccsontja, feldagadt mindkét szeme annyira, hogy nem látott ki. A nővére jajveszékelt, próbálta őt felhúzni, de nem sikerült. A gyermek akkor kezdett el sikítva ordítani. Érte kapott, hogy csitítsa. Vissza ne jöjjenek rájuk.
Nem tudott sírni. A teste kínjaival nem is tudott mit kezdeni. Volt ő, meg a fájdalom és a megerőszakoltak megalázottságának érzése. De ez a kettő valahogy, mint egy buborékban, mellette hevertek. Ő külön volt. Az agya nem engedte, hogy a buborék a fájdalommal és a megalázottsággal egyesüljön ővele. Ez nem történt meg .. Évekkel később sem tudta felidézni azt az éjszakát. Az emberi agy csodája, eltemeti magában az ilyet.
Mikor kimaradt a vérzése, az anyja majd az eszét vesztette. Nagyon sokan megestek akkoriban. Mégsem lettek babák a faluban. Mind elpusztították. Ne is maradjon semmi nyoma a gyalázatos tetteknek.
Tavaszra valamelyest jobb lett. Már nem portyáztak a katonák, Berendezkedtek tartós ittlétre. El voltak foglalva a rühvel és a ruhatetűvel. Kegyetlenül tudtak marni. A falusiak hamar rájöttek, hogy a kezüket petróleumba mártva megfulladtak a dögök, valamint a faszenes vasalóval vasalt ruhában nem maradtak meg. Amennyire bírta az anyag, égetni kellett. Észrevették a katonák, hogy csak bennük van, akkor már szebben tudták kérni, hogy segítsenek rajtuk az asszonyok. Úgyhogy onnantól mosták a katonák egyenruháit és vasalták.
Az anyja mondta, ne félj semmit, majd elintézzük. Nem mondta ki, hogy a gyermeket. Elintézzük, ha meg lesz. Csak születne már meg, tette hozzá sokszor az arcát a két kezével fogva.
Pióca…emlegette a nővére.
Mégis, mikor először megmozdult és érezte a méhében az apró kis pillangó rebbenéseket, egy csapásra elmúlt minden gyász és harag belőle. Nem merte mondani senkinek. Biztos, hogy azt hitték volna, teljesen elment az esze. Ott van egy kis élet. Dobog a szíve, mozog, a kis talpával meg-meg rúgja. Nyújtózkodott később, alig fért már el. Csuklott. Ej, te, na, hát hogy lehet ennyit csuklani egy nap…korholta magában kedvesen. Néha mikor senki sem látta, bizony megsimogatta a hasát.
Reggel mikor lehajolt, hogy felsöpörje a koszt a lapátra az udvaron, belenyilallt a derekába. Érezte, hogy ez nem a nagy has okozta sajgás. Bizony elérkezett az idő.
Kitervelte, hogy egyedül szüli meg, mert ha már kint van, meg tudja talán védeni. Mert ő bizony nem fogja oda adni senkinek, hogy kioltsa az életét. Mit tehet ő arról, hogy ez a gyalázat történt. Ő az anyja, a méhében nevelte, szerette, növesztette 9 hónapon át, a saját vérét és húsát adta neki. Az, hogy a másikból ott van egy sejt, attól még az többi az mind őbelőle van. Meg hát keresztény, ne ölj! mondta a tízparancsolatban Isten Mózesnek, hogy engedhetné meg, hogy ezt tegyék.
Órákig sétálgatott hang nélkül. Nem nagyon figyeltek rá. Ebédnél már azért erősen uralkodnia kellett magán, hogy el ne árulja magát. Nagyon püffed az arcod lányom, meglásd itt lesz az idő hamarosan- vetette oda az anyja. Szerencsére nem nézett rá utána…
Kimegyek almát szedni! Kiáltotta be, de már senki se figyelt rá. Az utolsó pár métert már alig bírta megtenni. Érezte, hogy a baba feje már nagyon lent van, nyílik szét az útja odalent.
Az öklére harapott. Nem volt sok nyomás, mire kicsusszant a baba. Sosem szült még, de érezte, hogy állva valahogy jobban megy. Segít neki a Földanya. Elkapta. és felhúzta. levegőért kapkodott. A kicsi épp nyekergett. Tudta, hogy most nem kiabálhat. Nem tudni honnan, de valahogy tudta. Lenézett rá. A baba pedig kinyitotta a szemét és tiszta tekintettel nézett vissza rá. Istenem, suttogta. De gyönyörű vagy! Én vagyok az édesanyád!
Értette az a pici. Ott volt a szemében az a bölcsesség, ami csak egy újszülött szemében van ott, hisz hozták magukkal a mindentudás bölcsességét a Teremtő Atyától. Tudta, hogy ők örökre összetartoznak. Ott volt a bizalom, hogy nem engedi el többet az anyja. Megnézte. Fia lett. Egy gyönyörű szőke fia. Egy angyal. Hogyan ölhetne meg bárki is egy ilyen gyönyörű szőke angyalt?!
Keresni kezdték, mert már sötétedett. A szoknyájába csavarta a picit. Mikor odaért az anyja, és ránézett a lányára, tudta, hogy későn jött. Ott volt az elszánt ANYA, aki aznap délután megszületett az almafa alatt a gyermekével együtt. Addig csak hordozója volt, de most már az édesanyja lett.
– Mi legyen a neve? Kérdezte tőle a nővére, mikor odaért és rámosolygott a húgára.
Derék ember lett belőle. A fogantatása titkát pedig elfedte a feledés gyógyító homálya.
Ludmann-Vank Liza 2018.október
(fotó:Pinterest)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: