Az apa

-Jössz már? –kiáltotta az apja türelmetlenül a szobából

-Máris, csak megkeverem a kaját!- kiabálta vissza.

Gyorsan a kezébe vette a fakanalat és párat kevert. Marha pörkölt, az apja kedvence. Ki tudja, még meddig eheti, hát gyakran főzte mostanában.

-Mi tartott eddig? –választ nem várva dünnyögött.

Az apja belekarolt a nyakába ő pedig felhúzta az ágyon. Már egészen megszokta a súlyát, pedig nem volt könnyű.  Egész életében fizikai munkás volt, tonnákat mozgatott meg puszta kézzel. Volt ereje.

Tudta, mert mikor gyerek volt, az apja gyakran lerészegedett. Részegen pedig kötözködött. Ha megnyikkant. már ütötte is. Nem érdekelte, hogy azzal a munkás kézzel mekkorát bír ütni a kislány védtelen testére.

Egyszer annyira megszorította a karját, ott maradt lilán az összes ujjának a lenyomata, a tornatanár visszaküldte, mikor meglátta, hogy vegyen fel egy pólót. Ő meg nem értette miért. Akkor már nem fájt. Csak aznap, mikor történt,.

Hajnalban arra ébredt, hogy nem mozdul a karja, a másik kezével tette arrébb. Akkor még nem tudta, hogy a verés az nem normális dolog.

Épp leérettségizett, mikor jött a telefon az apjától. Fura eltorzult hangon szólt a telefonba, valami baj van, vérzik. Egy pillanat alatt felébredt, pedig majdnem éjfél volt.

-Honnan jön a vér?

– Mindenhonnan!

-Hívom a mentőket…

-Dehogy hívod, nem megyek sehova! Persze akkor már nem érdekelte az apja véleménye.

Egyszerre értek oda a mentővel. A mentősök pillanatok alatt összekapták, ült a szirénázó mentőautóban és robogtak a sebészetre.

Az alkohol okozta fekély átmarta a gyomrát, kivérzett. Hajnalban meg is operálták, Rengeteg vért és infúziót kapott. Mikor az alkohol megvonástól az apja bevizelt, csak kért egy lepedőt a nővértől, és kicserélte némán…ezt tanulta, legalább hasznát veszi. Észre is vette az egyik nővér a mozdulatain, hogy szakképzett, hívta, hogy jöjjön oda dolgozni. Néhány nap múlva belépett. Akkor fejezte be az iskolát.

Hónapokig segítette pénzzel, a kórházban megmaradt zsömlékkel és étellel, amit ki akartak dobni mindig elkérte. Hamar bevett szokás lett, hogy a hűtő tetején hagyta az ételhordókat, a takarítónő meg bele pakolta, mikor ürítette ki a hűtőt.  Akkor életében először azt érezte, hogy az apja hálás a segítségéért.

De persze azt nem érezte, hogy szerette volna, csak hogy rászorult és emiatt volt vele kedves. Ő meg örült neki, hogy végre normálisan szól hozzá. Mennyire könnyen felejt az ember….

Férjhez ment, megszületett a kisfia. Nagyon sokat sírt a kicsi, ő meg sírt vele. A férje hamar besokallt az új helyzettől. Mire a gyerek 1 éves lett, kiderült, már máshová húzza a szíve.  Nem volt ideje elsiratni, hónapokig fel sem fogta, csak  tette a dolgát.

Mikor a kisfia zokogott a piacon 1 fürt szőlőért, de nem volt rá pénze, megfogadta, hogy többé nem sír, de tesz a nyomorúság ellen…

Kérte az apját, hogy segítsen, adja oda a házát fedezetnek, hogy ne albérletben tengődjenek, nem segített. Azt mondta, hogy úgyse tudná fizetni, ő meg nem akar öregségére az utcára kerülni.  Akkor kellett volna elmondani, mit érez, de inkább hallgatott. Ugyan, mit ért volna el vele?!

Terhelt kapcsolat…olvasta a szakirodalomban…Mérgező szülök…gyermekbántalmazás…agresszió…hideg , elérhetetlen szülők….Zakatolt a fejében. Becsukta a könyvet. Ránézett a könyvtár órájára, gyorsan pakolt, mennie kellett a gyerekekért. A mostani férje mellett megint egyetemre járt. Az apját ritkán látta, a munka volt az Istene. Nem az unokák. Nem segített soha körülöttük. A férje majdnem lecsúszta a lányuk születését, mert az apja nem volt képes eljönni az unokájáért a munkából.

Mire a férje elvitte a kicsit a barátaikhoz, már megszületett a kicsi. Épp beesett rá, mikor fürdették.

Akkor is be kellett volna olvasnia, de nem tette…Úgyse érdekelte volna.

Mikor kiderült, hogy nagy a baj..minden kapcsolatát felhasználta, hogy segítsen. Orvosokkal konzultált, alkudozott, könyörgött.

De ez nem volt elég jó az apjának. Megint nem.Észre sem vette  de szinte minden mondatával bántotta és kritizálta.

 Sosem tudott elég gyorsan leletet nyomtatni, időpontot szerezni, és még azt is a szemére vetett, hogy a diagnosztika honlapján nem 4 órát írnak a vizsgálat előtti éhezésre, hanem csak hármat, ugyan minek így mondta őneki…Szólnia kellett volna…de mit ért volna el?

Egy napon megkérdezte az egyik kollégája, hogy ennyire szereti az apját?

Leült.

A kezét az ölébe ejtette, nézte a tenyerét. Nem is tudta, mit kellene erre mondania. Ha őszinte akart lenni magához, csak a kötelességtudata vezérelte minden tettét. Ugyan ki segítene neki, ha ő nem. De közöttük sosem volt szeretet és már nem is lesz.

Elcseszett ez az egész…Hallotta a saját hangját, mikor kimondta, messze a  távolból…Mintha nem a szája, hanem a lelke beszélt volna…önállóan.

A betegség eleinte törékennyé tette az apját. Aztán mérgessé. Aztán gonosszá. Próbálta vigasztalni, de egyre őszintétlenebb lett minden mondata. Aztán egyik nehéz nap után, otthon lerogyott a székre. A férje nézett rá, látszódott a szemében az aggodalom. Egyszer csak kirobbant a feleségéből egy állatias zokogó hang.

-Elegem van! ordította…Mi a fenének hagyom, hogy így bánjon velem az apám? Kiteszem a szívem, lelkem érte…ő meg…Ugyan minek?! Ha rajta múlt volna, már rég megdöglött volna!  Egész életemben egy kis szeretetért kuncsorgok…mit kapok cserébe????!

Másnap reggel, mikor csörgött a telefon, nem vette fel…Majd vissza hívja…egyszer….talán….