1.0Odi et amohttps://odietamo.cafeblog.huLudmann-Vank Lizahttps://odietamo.cafeblog.hu/author/liza-6666hotmail-com/<div class=""> </div> <div class=""> <p><strong>A vonat</strong></p> <p>Tele volt a keze a 2 szatyorral, a vállán a táska és magas sarkú cipőben volt. <strong>Annyiszor megfogadta már, hogy soha többé nem veszi fel, de ma reggel is ott nézett rá a polcról hívogatóan.</strong> Egyszerűen nem bírt neki ellenállni. Most meg futhat benne tipegve a vonathoz, de meg is érdemli, már megint elvacakolta az időt. Az utolsó pár métert már alig bírta megtenni, csúszott le a táska a válláról. Valami csúnyát elsziszegett a fogai között, mikor megfogta a korlátot és felkapaszkodott. Persze a cipő sarka megint beleakadt a rácsba, alig bírta kihúzni. Még egy lépés és fent volt. Kapkodta a levegőt. <strong>Dühös volt magára, a cipőre és a vonatra is.</strong> Próbált csillapodni. Érezte, ahogy a gerincén elindul pár izzadtság csepp lefelé, egészen a szoknyájáig, ott valahol útját állta az anyag…</p> <p><br />Mikor már bírt egyenletesen lélegezni, gondolta jó lenne leülni. A szatyor is vágta már a tenyerét, átette a másik kezébe. Gyorsan elővette a kis tükrét, de aztán mégse nézett bele. <strong>Jobb, ha nem látom…gondolta.</strong></p> <p><br />Kinyitotta a másodosztály kocsiját.<strong> Megcsapta az a jellegzetes, dohánnyal és vassal súlyosbított vonatszag.</strong> Le volt engedve néhány ablak, legalább járt a levegő. Alig volt néhány utas. <strong>A későbbivel szoktak jönni, neki szerencséje volt, hogy időben el tudott jönni a titkárságról.</strong> Ledobta a cuccait az ülésre. Lenézett és aggódva figyelte, hogy elindult egy szem futni a harisnyáján. Megint viheti felszedetni. </p> <br />Lehuppant, teljesen kifulladt ebben a nagy rohanásban. Nem szeretett egyébként leülni, nagyon kellemetlen volt melegben ráizzadni a koszos műbőr ülésre. Keresztbe tette a lábát, majd nyúlt a szatyorba, hogy elő vegyen a vizét. <br /><strong>Akkor látta meg ŐT.</strong> Összetalálkozott a tekintetük.<strong> Másodpercek teltek el, mire mindketten feleszméltek.</strong> Elkapták egyszerre mindketten a fejüket, de csak a beléjük nevelt jó modor tetette ezt velük. Lesütötte a szemét. Ó te jó ég… gondolta, nem festhetek most valami jól. Aztán a következő pillanatban megint ránézett.<strong> A férfi őt nézte. De most már nem kapta el a szemét, hanem állta a tekintetét.</strong></div> <div class=""><br />Idősebb volt nála, nem tudta volna megmondani mennyivel. <strong>Olyan kortalan, nem túl magas férfi volt, ahogy ülő helyzetben meg tudta ítélni.</strong> Szépen vasalt inge volt és precíz élű nadrág. Bőr táskája az ölében, a kezében hatalmas újság, amit most félig leengedett, hogy jobban lássa a nőt. </div> <div class=""><br /><strong>Nős- gondolta. A gyűrűt nem látta akkor még az ujján. De a nős férfiak magabiztosságát látta a testtartásában és a ruházatán. </strong></div> <div class=""><br />Lassítani kezdett a vonat, jött a következő állomás. A fém kereke csikorgott, ahogy a vonatvezető fékezett. <br />A kalauznő akkor ért a férfihoz. Határozottan nyúlt a táskája külső zsebéhez, hogy elővegye a bérletét, de addigra már intett is neki a testes asszony, nem kell. Ismerte már, mindennap ezen a vonalon utazott. A nőtől sem kérte, csak odabiccentett. </div> <div class=""><br />Néhány utas felszállt, szerencsére nem itt akartak leülni ultizni. Mindig nagyon jókedvűen és hangosan játszottak a munkások, az erzsébeti gyárból jöttek. Mindig előkerült egy-egy fém kulacs, amiből hosszúlépést ittak. Járt körbe kézről –kézre. Hazafele már lehetett lazítani. Úgyhogy minél több kört ittak, úgy lettek egyre hangosabbak. De a következő kocsiban telepedtek ma le.</div> <div class=""><br /><strong>Izzott a levegő közöttük.</strong> Próbált nem ránézni, de nem ment. Vonzotta. <strong>Érezte, hogy felületesen lélegzik és zakatol a szíve.</strong> Ahogy elnézte a férfi, talán korából adódott, de egyáltalán nem tűnt zavartnak a helyzet miatt. A következő állomásnál maga sem értette miért, felugrott, felkapta a szatyrait, táskáját, és elszaladt a vonat másik végébe. A férfi elnézően mosolygott mikor látta, hogy elindul. Nem ment utána. Szépen kiegyengette az újságját és olvasott tovább.<br /><strong>Érezte, hogy még találkoznak. </strong></div> <div class=""><br />Hetek teltek el, de nem látta. <strong>Hiába futamodott meg a múltkor, azt érezte, hogy nagyon szeretné viszont látni a férfit.</strong> Közben meg bizonygatta magának, jobb is ez így, mert megfogadta rég, mikor elhagyta a férje egy másikért, hogy ő nős emberrel sosem kezd. <strong>Rajta ne múljék más emberek sorsa. </strong></div> <div class=""><br />Aznap a későbbi vonathoz ment. Nem kellett sietnie, mg volt vagy 20 perc mire jött. A kezében Márai Füves könyve. Imádta. Voltak részek, amiket már kívülről tudott.</div> <div class=""><br /><strong><em>„A nők olyan ösztönnel találják meg a maguk szerelmi táplálékát a földön, mint a madarak a magvakat vagy halakat. Keringenek a végtelen térben, ösztönük vezeti őket tavak, folyók, tengerek és rónaságok fölött, s aztán, bonyolult cikázás és kóválygás után, egyszerre lecsapnak. Ösztönük, szemmértékük ilyenkor csodálatosan nyilatkozik meg. Nagyon ritkán tévednek, s csak néha esik meg, hogy az áldozat erősebb vagy ügyesebb, s kisiklik csőrükből, mint az ebihal a sirály csőréből. Ilyenkor vijjognak egyet, mint a sirály; s odább szállanak, keringve, körözve, fáradhatatlanul, éberen.”</em></strong></div> <div class=""><br /><strong>Szerelmi táplálék…hallotta a saját hangját, ahogy halkan kimondta.</strong> Hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki figyeli. Óvatosan körbe nézett.<strong> Akkor látta meg ŐT.</strong> Határozott léptekkel felé tartott. Gondolkodott, hová bújhatna előle, egy kislány izgatottságával. De nem volt mit tenni, maradnia kellett. <strong>Hetek óta erről ábrándozott, most valósággá vált.</strong> A férfi hosszú lépésekkel közeledett és le nem vette róla a szemét. Érezte, hogy a lába remegni kezd, a gyomra pedig összeszorul. <strong>A szíve a torkában dobogott.</strong> Megállt előtte. Megérezte az illatát. Akkor és ott eldőlt. <strong>Akármennyire tiltakozott az esze, a teste ezt a férfit vágyta.</strong> Nyújtotta a kezét, a férfi megfogta és kézcsókhoz hajolt. Önkéntelenül becsukta a szemét…</div> <div class=""><br />Imádta ezt a férfit. <strong>Egészen más volt, mint azok a korabeli fiúk, akiket eddig ismert.</strong> Könyvelőként dolgozott a minisztériumban. Mindig azt gondolta, hogy a könyvelők unalmas szürke hivatalnokok. De Pál nem az volt. Imádott olvasni, mint ő. Mindig a legmegfelelőbb idézettel kápráztatta el. <strong>A vonaton nem ültek sosem egymás mellé, hiszen a falubeliek ismerték mind a férfit, hamar a felesége fülébe jutott volna.</strong> Meg volt az izgalma a lopott pillantásoknak, illetve a vonatállomáson néha megsimogatta a csuklóját titokban, mikor szálltak fel.<strong> Könyvet cseréltek és abban üzengettek egymásnak.</strong></div> <div class=""><br /><em><strong>Nem terveztek, nem ígértek semmit, csak átadták magukat a boldogságnak. Egy bérelt kis lakásban lettek először egymáséi. Szerelemmel adták magukat a másiknak. A nagy korkülönbség ellenére is csodálatos volt minden együtt töltött idő.</strong></em></div> <div class=""><br />Egyszer csak nem jött többet. Hiába kereste a vonatállomáson. Nehezen tudta kideríteni, hogy beteg lett, nem akart feltűnést kelteni a kérdéseivel. Aztán véletlenül hallotta, ahogy a kalauznő mesélte az egyik utasnak, hogy rosszul lett, mikor szállt le a vonatról.</div> <div class=""><br /><strong>Annyira fájt a hiánya, azt hitte megbolondul.</strong> Kiderült, hogy szélütést kapott. A felesége kitartóan ápolta. <br />Hónapok teltek el, hogy nem látta. <strong>Már minden könnyét elsírta.</strong> Annyira hiányzott neki, hogy úgy érezte, meg szakad a szíve<strong>. Miért adta őt a sors, ha ilyen gyorsan el kellett válniuk.</strong> Olyan lett, mint egy kísértet.<br />Tavasz lett. Épphogy elérte a vonatot, már türelmetlenül integetett neki az állomásfőnök, hogy szedje már a lábait, ha már késve érkezik, de azért megvárta. </div> <div class=""><br />Zihálva lépett be a kocsiba. Földbe gyökerezett a lába.<strong> Meglátta Pált, ahogy ült a koszos műbőr ülésen, lábán a táskával.</strong> Most nem volt a kezében újság. Keze a felesége kezén pihent, aki épp hozzá beszélt, miközben kifele nézett az ablakon. Intett a szemével neki, hogy menjen tovább. </div> <div class=""><br />A következő kocsiban ült le. Szinte lerogyott. <strong>Érezte, hogy a forró könnyei folynak le az arcán.</strong> Még szerencse, hogy nem ült senki ott. Szégyellte volna magát.<strong> A kalauznő jött, és megállt előtte.</strong> Hoztam magának valamit- mondta rekedtes hangon. Egy kis papír volt. Pál írta egy tépett fecnire. Holnap találkozzunk a lakásban 3-kor. Biztos azt mondta a feleségének, hogy mosdóba megy, és akkor kérte a kalauznőtől a papírt meg a tollat. Istenem…holnap látom!- gondolta.</div> <div class=""><br /><strong>Órákig várt másnap a ház előtt, de nem jött el. </strong></div> <div class=""><br />Néhány hét múlva kapott egy levelet. Pál írta. Megromlott az egészsége, leszázalékolják, a felesége kíséri fel a vizsgálatokra, azért találkozott velük. </div> <div class=""><br /><em><strong>Az utolsó sorai ezek voltak: nagyon szeretlek, míg élek! Köszönöm ezt a késői, rövid boldogságot, amit tőled kaptam! Kérlek, lépj tovább és élj boldogan!</strong></em></div> <div class=""><br />Soha többet nem látta. Férjhez ment, gyermekei születtek. </div> <div class=""><br />Pár év múlva hallotta, hogy meghalt a férfi. </div> <div class=""><br /><em><strong>Álmaiban néha újra Pál szemébe nézett, ott a vonaton, miközben szaladtak a fák a tájon, az ablakon át.</strong></em> <p>Ludmann-Vank Liza 2018.október</p> </div>richhttps://odietamo.cafeblog.hu/files/2018/10/train-3169964_960_720-150x150.jpg150150