Zöldségleves

-Rózsika néni….Rózsika néni..Jöjjön, kész az ebéd! Simogatta meg kedvesen egy kéz a karját.

Akkor riadt fel. Már megint elszunyókált. Aztán este megint a holdat nézi…

Nehezen tápászkodott fel, nyúlt is érte Szilvike, de mosolyogva intett a szemével, hogy nem kell. Még csak 86 éves lesz a nyáron, bírja ő még.

Egyenes háttal ment ki a konyhába.                            

-Áldás, békesség,! -köszönt belépve. A többiek közül már alig válaszoltak.

-Istennek dicsőség!…próbálta kihallani .

Leült és megnézte az étel. Valamilyen zöldségleves lehet-gondolta… Lehajtotta a fejét és elmondta halkan az imát:

-Édes Jézus, légy vendégünk, áldd, meg amit adtál nékünk! Ámen!

Vajon hányszor mondhatta már el, gondolta a gondozónő, miközben felé forgatta a merőkanalat.

Marika nagyon értette a főzést.  Akkor kapta a házhoz, mikor férjhez ment a város nagybecsű állatorvosához. Az anyósa mondta a fiának, vegyen fel háztartási alkalmazottat, úgy illik az ő köreikben.  Eleinte nagyon tiltakozott Rózsika, nem kell neki senki, megcsinál ő mindent. De hát az anyósa szava szent volt, nem mehetett vele szembe. Árgus szemekkel figyelte Marikát, aki „ faluró’ gyütt”, de nem szeretett ennél többet mondani.  Hát nem kérdezte, mert azért  tapintatos asszony volt. De úgy sejtette, volt egy gyermeke, mert minden évben 2 hétre, mikor szabadságot kapott, rohant haza a falujába. Meg látta mikor a kis pénzéből egyszer vett egy öltözet kislányruhát. Biztos az öreg szülei nevelhették, talán megesett és nem volt, aki eltartsa, a faluból meg kinézték.   Jobb az ilyet nem firtatni, csak feltépi a régi sebeket.

Aztán Marika jól bevált. Nem beszélt annyit, mint a patika doktorék cselédje, igazából napokig meg sem szólalt, ha nem volt közölni valója. Ő meg szerette a csendet, meg a szorgalmas kezét. Hát minden évben-titokban, kipótolta a pénzét, mikor hazament. A Doktor úr meg betette a pengőket a batyujába…a felesége sejtette és csak mosolygott rajta.

Marika mindig lebarnulva és mosolyogva tért vissza.  Ilyenkor álltak neki a hétvégi kúria kifestésének. Ők ketten asszonyok intézték, hiába is próbálta őket lebeszélni a Doktor úr. Serényen dolgoztak, vasárnap estére ragyogott a ház és világított a fal a mésztől.

Marika ilyenkor csak zöldségleveset főzött, az gyorsan megvolt, mellé bekavart egy bögrést, megszórta valami gyümölccsel, ami éppen termett. Legtöbbször eper vagy korai cseresznye ment rá, annak volt a szezonja.

Nagyon büszkék voltak ilyenkor, hogy ez nekik megy és jó étvággyal ették meg a zöldséglevest.

Jól összedolgoztak. Egy valamit nem bízott rá sose, az pedig a vasalás, mert az első alkalommal, megszédült Marika a faszén gőzétől és majdnem az asztal alá ájult. Meg hát féltette a férje drága ingeit, úgy varratta a szabóságban, külföldi anyagból. A férje ugyan mondta, hogy jaj, Rózsikám, ne  fáradj, majd megcsinálja Marika, de igazából szerette csinálni. Büszke volt a fess urára.

Mikor felkérték, hogy legyen a gyermekklinika főnővére, a férje nagy vendégséget szervezett. Kölcsön is kért pár cselédet, a Marika szervezte a többit. Nagyon jól levezényelte az ünnepséget, mindenki emlegette még az elegáns ételeket és a Marika húslevesét. Úgy hozatta a gyöngyöst élve, a mosogatóban vágta meg, mikor nem volt otthon a ház asszonya, mert azért fájt volna a szíve értük.

Akkor kérdezte meg az anyósa, vajon mire ez a felhajtás, miért nem keresztelőre esznek nagykanállal?!

Nagyon sírt este, mikor mindenki elment és Marika is már visszavonult a szobájába. De a férje megérezte, hogy valami bántja és megsimogatta a hátát.

–Minden rendben, kedvesem?

Röstellte, hogy felverte, de a férje nyugtatta, hogy még egyébként se aludt. Sok volt ma az izgalom.

Már sok tavasz óta volt a felesége, minden hónapban várta, hogy végre megáldja őket az Úr egy gyermekkel, de hiába imádkoztak…Az Úrnak vajon mik a tervei velük?!

A kórházban sok gyermeke volt.  Lehetett az szegény leányé vagy gazdag asszonyé, mindben látta Isten gyermekét.

Azon az estén ezt mondta a férje is:

-Hidd el Rózsikám, Isten tudja, hogy neked a klinikán kell a gyermekekkel foglalkoznod, nem akarja, hogy ne legyen rá időd! Mindet meg kell gyógyítanod és szeretned! Anyám asszonnyal meg beszélek, többet nem akarom hallani. Ha nem lesz saját gyermekünk, mi akkor is boldogok leszünk!  Tartalmas életet élünk, csodálja mindenki a szorgalmad és a hozzáértésed!

Évtizedek teltek el egy szempillantás alatt. Tanított a főiskolán, szigorú tanár hírében állt. Sokan később nagyon hálásak voltak, hogy tőle tanulhatták a szakmát. Az évfolyam találkozókra már hozták a fotókat a gyerekeikről, ilyenkor mindig ellágyultak a ráncai…Sosem látták őt így, annak idején.

Mikor meghalt a férje, napokig ki sem mozdult. Marika bent be a klinikára és a főiskolára megvinni a hírt, ne várják, mert mozdulatlan ül és nem reagál. Szaladt is az orvosért, aki rázta a fejét és beadott neki egy idegcsillapítót.

Nem bírt többet a házban meglenni, a vidéki ház is a terhére volt. El kellett adnia. Marika nagyon sírt, mikor megmondta neki a szándékát, hogy elad mindent, vesz egy kis lakást, magára már nem kell 5 szoba. Oda meg már nem kell Marika se, élje az életét, ad neki 1 éves bért, végkielégítésként.

Az új lakásban berendezkedett, Marika hazament a falujába.  Újra visszatért a munkába és a katedrára. A kollégái azt mondták, nagyon megváltozott, a híres szigorából és engedett.

A nyugdíjas évek tevékenyen teltek….de 78 évesen kérte a felvételét az idős otthonba,nehezen ment már a bevásárlás, házimunka…fájt a lába, ha sokat volt talpon. Az első években nagyon szerette, sok lelkész özveggyel élt együtt, de aztán sajnos az öregség sokuk elméjét elvitte….Már csak a gondozónőkkel tudott beszélgetni. Néha mesélt Marikáról, meg annak a sosem látott lányáról.

-Rózsika néni…Rózsika néni…egye a levest mert kihűl …szólt Szilvike és hozta vissza őt az emlékeiből.

Felemelte a kanalat a szájához és enni kezdte a zöldséglevest…

Dr. Domonkos Gáborné-Rózsika néni emlékére