Csipetke

Nézte a kezét a tálban. Ugyanolyan gyors és bizonyos mozdulatokkal csípte a tésztát , mint a nagyanyja annak idején a konyhában, a zöld padon ülve. Fém tálja volt, fehér zománcos és kék virágok voltak rajta. Most a saját kezében látta a Mama kezét. Emlékszik, mennyire nagyra tartotta, hogy ilyen gyorsan tud egyforma csipetkéket, akár 10 tojásból. Kicsit el is szégyellte magát, hogy ő csak 2 tojásból állt neki, de csak ennyire futotta az erejéből mára.

Egyszer főzött NEKI is gulyáslevest. Izgatottan gyúrta a tésztát. Finomnak kell lennie.

A férfi, bár nem volt túl magas és idősebb is volt nála, mégis olyan nagynak látta. Van tartása, mondta volna a Mama.

Szerette a hangját. Szerette, ahogy a levesét kanalazta és észrevette a házi csipetkét, bár nem mondta. Megkínálta őt a tányérjáról, levágott neki egy falatot a húsból. Ő nyúlt érte és megette. Olyan természetes volt. Nem tudta, hogy a férfi igazából nem szeretett közös tányérból enni. Csak vele akarta megosztani.

Boldog várakozás mindig, holnap vajon látom?

Gyűltek a kis csipetek…

Egyszer mikor búcsúzkodtak, hogy a férfi távolságtartó lett, hirtelen bezárt. Nem értette, hogy mi történt pontosan, ezerszer végig gondolt, vajon mit hibázott?

Nem látta sokáig. Pedig várta….De nem jött.

Félre tette a tálat, elhozta a kék virágost mikor eladták a Mama házát. Azóta csak ebben gyúrt. Kivette a lisztet és megszórta a tésztát.

Hogy meglepte, amikor aztán egyszer csak megjelent. Álltak egymással szemben és remegett a szíve és a lába. Mennyire szerette volna megölelni…Nem tette. Nézte őt. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Tanácstalanság, kétségbeesés…nem is tudja pontosan mit is érzett. Csak azt, hogy akkor és ott minden porcikájával őutána vágyott, hiába állt előtte…

Elengedte…Menjen…A szerelmet nem lehet kicsikarni.

Lisztet szórt a csipetkékre és átforgatta, ahogy látta a Mamától. Hétvégére kellene sütni egy almást, rég kérik a gyerekek…

Mennyire hiányzik…csapott a szívébe a fájdalom. Mi lehet vele vajon?!

Jártak az ujjai. Nem szerette, ha valami ráragadt…Most is zavarta…gyorsított a mozdulatain…legyen már kész..

Vajon én is hiányzom neki? Nem nagyon ismerte, nagyon zárkózott volt. Keveset mesélt magáról. Inkább őt beszéltette. Akkor észre sem vette.  Jelentkezne, ha hiányoznék…

Még egy utolsó keverés, letette a tálat. Gyors léptekkel ment és sikálta a kezét.  A Mama mindig gyökérkefézte. Vajon lehet-e még kapni?

Hogy lehet ennyire hamar megszeretni valakit? Olyan volt mintha egész életében ismerte volna. Vagy még azelőtt. Közhelyes…hesegette el…

Beleöntötte a levesbe a csipetkét és elkeverte, nehogy összeragadjon. Múltkor is elbambult és alig bírták a gyerekek elrágni.

Nézte, ahogy táncolnak a répák és a krumplik…Szeret vajon táncolni? Ő nagyon szeretett, de már nagyon régen senkivel sem táncol.

-Legyen újra az én Drágám! –írta egyszer neki. –Most nem tudok !-írta vissza a férfi…

-Hiányzol! –suttogta a csipetkék fölött…Majd bement a kamrába és kihozott néhány almát…