Nézett ki az ablakon. Az őszi fények csodás keretet adtak az erdőre, amire nyílt a szoba Annyira szerették. Csinált egy madárállomást, pont lehetett innen látni. Most is nagy volt a forgalom, az utolsó pufi cinke gyerekeket etették kitartóan a szülők.
Már csak pár nap és kirepülnek-gondolta.
Minden évben 5-6 fészeknyi cinkét neveltek bennük a kis madarak. Annyira megszokták az embereket, hogy mikor kiültek, nem zavartatták magukat, jöttek-mentek….Néha szinte oda is köszöntek, jelezve, hogy hálásak a háborítatlanságért és a finom magokért, amit ki tettek nekik.
Már negyed évszázada, hogy meg vették ezt a házat. Már akkor is öreg volt, de ez a csodás erdő mindenért kárpótolta őket. Ő mindig morgolódott, hogy sok a munka, mindig kell valamit csinálni, sosem lesznek kész, de a neje mindig lelkesen biztatta, hogy neki így is jó. Aztán a végére olyan bohókás, színes, kedvesen szedett-vedett lett, mint a felesége volt. Ő hol szerette, hol utálta.
De azt az életet, amit ebben a házban éltek, egyértelműen imádta. 3 gyereket neveltek fel, mindből felelősségteljes családos ember lett, pedig voltak időnként kétségeik.
Levette az inget a vállfáról. Olyan precízen volt kivasalva. Végig simította. Mindent vasalt a felesége, pedig annyit mondta, hogy nem kell, jó az úgy. Most hálás volt érte. Jó érzés volt felvenni, Ölelte az ing, mint a kis puha felesége szokta.
A zokniján kis női öltésnyomok. Szeretett zoknit stoppolni. Ő meg szidta, ugyan minek, kidobom, veszek másikat. Aztán persze mindig talált apró öltésű zoknit a fiókban. Nem is tudta, mikor csinálta, nem vette észre. Valószínűleg olyankor, mikor ő nem volt otthon, hogy ne morogjon.
Ilyen asszony volt a felesége. Nagy hangú, életvidám, veszekedős, nagyon szeretős Mamma, kinek mindenre van figyelme. Több mint harminc éve, hogy megismerkedtek. Mikor az első randijukon felmászott a Duna-parton a fára, hogy neki ringlót szedjen, azonnal tudta, hogy el fogja venni. Még ha épp halálfejes tornacipőt és ezerszínű hajat is viselt. Ugyan ki mászna fel őérte a fára?
Voltak nehéz időszakok. Néha a felesége ki-ki kacsintott, de ő nem vett róla tudomást. Szabad lelkű asszony…Nem lehet kalitkába zárni, mert többé nem énekelt volna. És ő szerette a felesége énekeit.
Ó…azok a paradicsomok. Nem engedte, hogy visszametssze őket, aztán felkúsztak a fészer tetejére is, nem győzött létrára mászni. Mennyit veszekedett ezért is. De a felesége csak állt a létra alatt és nevetett. Ott teremnek a legfinomabb darabok!
Benyúlt a színesre festett ruhás szekrénybe.A felesége mindent lefestett. Képes volt a lomtalanításokon a nehéz bútorokat egyedül berakni a kocsiba, ha valami megtetszett, vagy úgy látta, hogy ebből szép darab lesz egy kis törődéssel. Aztán a kezei között tényleg minden olyan szép lett. Vagy legalábbis különleges, mint ő maga… Szokatlanul harsány, vagy légiesen lágy, sosem lehetett előre tudni. Voltaképpen már el sem tudta volna másképp képzelni az otthonukat.
Nagyon szeretett főzni a neje. Ő meg szeretett enni, de aztán mikor magas lett a cukra, aztán muszáj volt vissza fognia magát. Pedig mikor ette a meggyes-mákos rétest, a felesége csak ült az asztalnál és áhítattal nézte, ahogy sorba vágja a szeleteket.Sosem figyelte, de a nő sosem evett belőle, észre sem vette…nem szerette…
Annyit nevetett, mert az asszony hihetetlen elszántsággal szétszerelt bármit, aztán az évek alatt egyre jobb eséllyel meg is javította azt, ami elromlott. Mindig talált valami videót a youtubon. Mondogatta is, hogy ott tanult mindent, ami az élethez kell.
Boldog évek, boldog élet…
Valami kaparta torkát…Megköszörülte…
Halk kopogás az ajtón…nem fordult meg, csak szólt: Gyere!
-Mehetünk Apa? Már indulnánk a kápolnába…
Lesz utánunk még egy temetés….
Szerelem.