Elég!

Szedte a lábát a lépcsőn, nem merte kettesével, mint régen, mert már nem volt ennyire biztos a mozgása. Nem is figyelt fel rá, hanem egyszer csak megtörtént.   Az épülettől szinte már szaladt.  Nagyon ritkán tudott időben eljönni az ambulanciáról, de most még a szokásosnál később.

A férje már a harmadik sürgető üzenetet küldte neki, meg sem nézte, de már a pittyegésből tudta, hogy ő ír.  Teljesen felesleges volt üzennie, mindketten tudták. Ettől még nem fog fél órát nyerni, csak idegesebb lesz tőle. Mikor fellépett a padkára, rálépett egy kőre…nem figyelt. A táskájában kutatott a kocsi kulcs után. A kő viszont kigördült a lába alól és abban a pillanatban elveszítette az egyensúlyát. Próbált valamibe kapaszkodni, de reménytelen volt.A bal lábával becsúszott a kocsi alá, a jobb térde pedig a padkára csapódott. Nagy volt a lendület, érezte, ahogy a feje egyszer csak elindul, mintha a testétől független lenne, mint egy pattogó labda, és becsapódott a kocsiajtóba. Hallotta, ahogy a homloka, majd az álla is összeér az ajtóval. Próbált volna segítségért kiáltani, de addigra elvesztette az eszméletét.

A távolból hallotta az EKG monitor hangját. Először azon gondolkodott, hogy az ébresztő lehet…Keresgélni kezdte a párnája alatt. De egyszerűen nem találta.

-A fene egye meg!-sziszegte a fogai között. Hol vagy már?!  

Aztán a semmiből, mint akibe belecsapott a villám, a jobb szemgödrébe belenyilallt valami hihetetlen fájdalom,majd a homloka irányába felkúszott és egészen a tarkójáig kisugárzott.  Oda is kapta a kezét, de érezte, hogy branül van a könyökhajlatában. Próbált körbe nézni, hol van, de alig látott, szinte csak árnyékokat és fényeket…Nagyon fájt a feje. Aztán öklendezni kezdett,, a gép riasztott.  A semmiből ott termett valaki és egy hány-tállal, és oda tartotta neki. Elvette a bal kezével és bele kapaszkodott. 

Arra ébredt, hogy valaki nézi. A férje volt az, a hangját hallotta, de még mindig nem látott élesen. Minden remegett, hullámzott körülötte, még a férje keskenyre szorított ajka is.

Mostanában egyre többször szorította keskenyre a száját. Csíkszáj!! Csíkszáj…kedve lett volna gúnyolni. 

Ez is, mint a lépcsőzés, csak megtörtént. Nem vette észre, ezt sem, hogy mikor. De a férje egyre többet volt csíkszájú. Folyton sürgette, tette a megjegyzéseket. Kezdett semmi se elég jó lenni. Pedig még pár éve szuperlatívuszokban beszélt őróla. Büszke volt a feleségére, a gyerekeikre, az életükre. A finom ebédre, a gyönyörű kertre. A boldogságukra.

Nem vette észre, mikor lett kevesebb a dicséret. Elmaradtak a bókok. A mentolos csoki, amit annyira szeretett és csak ritkán lehetett kapni.

Egyre kevesebb lett a közös titok, a meghittség, a cinkos öröm. Már mindent kitalált,hogy ne kelljen otthon lennie.  Ha mégis otthon volt, a férje egyre arrogánsabban beszélt vele.

Aztán az ő örökös jókedve és optimizmusa is alább hagyott. Már nem volt kedve annyit mosolyogni. Pedig 40 felett kell megalapozni, hogy szép ráncaim legyenek, jutott eszébe a nagyanyja intelme.

Ó a Mama…Visszagondolva, nem emlékezett olyanra ,hogy a nagyszülei a napi teendőkön kívül, bármiről is beszéltek volna.  Egyszer mesélte a Papa, hogy majdnem elváltak, de aztán mégsem. Mit szólt volna a falu?! Talán onnantól nem volt már miről beszélniük, hogy mégis együtt maradtak?!

Beszélt, egyre csak beszélt  a férje csíkszája. Arról, hogy elmesélte, baleset érte, óriási ütést kapott a feje. Arról, hogy neki kellett ezért eljönni a munkából és összeszedni a gyerekeket. NEKI mert ő nem figyel a lába elé…

Matatott a kezével és elérte a nővér hívót. Megnyomta. Hallotta, ahogy nyílik az ajtó: Mi a baj?

Kidobatta a férjét. Neki fáj a feje, és elég volt a szemrehányásokból. A csíkszájból.

Nem vette észre mikor, de többet nem akarta hallani a hangját. Nem akart többet magyarázkodni semmiért. 

Ő csak szeretett volna újra tenni, a mosolygós ráncokért.