A gyermek

-Szeretlek! -kiáltott a férje után, aki éppen akkor indult dolgozni. Már elköszöntek a konyhában, csak mindig utána szólt.

Szerette a férje ezt a reggeli elköszönés rituálét. A felesége átölelte, míg ő belefúrta a fejét a kócos nagy hajába. Művész lélek volt, kistermetű, szinte légies alkatú. Épp könyvet írt, de mellette cikkeket is, közben pedig a népes baráti köre lelkét ápolta. Nagyon nagy szíve volt, szinte mindig jókedvű. AZ optimizmusa pedig magával ragadó. Imádni valóan szétszórt. Hol a szemüvegét kereste, hol a kulcsait. Valamit folyton keresett, mert minden elvitte a figyelmét. Nem győzött segíteni neki a keresésben, de nem tudott rá haragudni. Ez őhozzá tartozott.

Szerettek volna gyereket, de nem sikerült. Hónapról –hónapra szertefoszlott a remény.Fiatalok még, majd sikerül, de azért már neki is egyre halványabb volt a bizalma.  De aztán eltelt 5 év. Sok reménnyel, sok vágyakozással és még több csalódással teli év. Mikor aztán elmentek kivizsgálásra, az orvos nem biztatta őket. Fejletlen a méhe, nem fog tudni teherbe esni, vagy ha mégis, nem fogja tudni kihordani. Keressen fel egy tanácsadót és gondolkozzanak el az örökbe fogadáson.

Nézte a feleségét, nem sírt, nem mondott semmit. De ott volt a szemében az a fájdalom, amiről azt hitte, hogy nem is képes rá. Próbált vele beszélni, de ő leállította egy kézmozdulattal. Majd megbeszéljük, ha képes vagyok rá.

Hetekig várta, hogy szóba hozza.Ő tiszteletben tartotta a kérését, és szándékosan nem hozta fel a témát. De eltelt 1 hónap, majd 2 és végül vége lett a nyárnak. Ő a szíve mélyén már elfogadta, hogy nem lesz saját gyereke, régen azt gondolta nem lenne képes más gyermekét szeretni vagy nevelni, de ez a helyzet már megváltoztatta a véleményét. Ő még gyerek nélkül is el tudta volna fogadni magukat, hiszen rajongva imádta a feleségét, de tudta, hogy az asszonynak mindig is álma volt, hogy sok gyerekük lesz. A baráti társaságból minden gyerek szerette, nagyon jól értett a nyelvükön. Szomorú volt. Miért? Kérdezgette magától. Miért pont nekik nem lehet?  

Aztán egyik este nem bírta tovább. A felesége épp egy hatalmas könyvkupac mögé bújva olvasott valamit, időnként félhangosan elmondott egy-egy szót majd gépelt…órák óta ezt csinálta. Valami cikket írt, ahhoz kellett a sok könyv.

Elé állt:

-Szívem, tudnánk most néhány szót váltani?

Felnézett rá az asszony. Nagy kerek barna szeme volt. Olyan édes ezekkel a nagy szemekkel, gondolta magában.

-Persze…mondta a nő könnyedén és letette a ceruzát. Kérsz egy teát?

Kiültek a  konyhába. Néma csendben főzte a vizet a teához, húzta elő a bögréket és tette bele a filtereket. Elő vette a mézet, a citromot felvágta. Mindent nagyon lassan, mintha abban bízna, hogy ezt a beszélgetést megússza. De persze tudta, hogy most már nem ódázhatja el. A férje már nem bírja tovább.

Hosszan keverte a teát a bögrében, nézte a vizet, ahogy kavarog. Ilyen volt a lelke is, kavarogtak a gondolatai és az érzelmei. A férje felemelte a kezét és a kezére tette.

–Jól van, abbahagyom, mondta és a férjére nézett.

Szerette a férjét. Összeszedett volt. Tervező típus. Mellette nem kellett aggódnia. Ő mindig racionális volt és előre tudta szeptemberben,hová fognak menni nyaralni jövőre. Még az ingét is precízen magának vasalta, mert elfogadta, hogy ő nem tud és nem is akar inget vasalni. Két ilyen különböző ember…Mégis, az ő tökéletlensége nem volt a férje terhére. Eleinte próbált ő is úgy viselkedni, de természetesen nem ment és aztán rájött, hogy a férje nem is várja el tőle. Egyszerűen elfogadta és szerette úgy, ahogy van. Ilyet még nem tapasztalt. Az eddigi kapcsolataiban mindig próbálták őt megváltoztatni aztán a végén megkapta, hogy már nem az a nő, akibe bele szerettek. Utólag mindig viccesnek találta, mikor már túl volt a szakításokon.

-Nézd Szívem, most egyszerűen képtelen vagyok erről beszélni-mondta a teájába fúrt tekintettel. Még nem készültem fel erre.

-Tudom, sóhajtotta a férfi-de muszáj erről beszélnünk. Sok idő az örökbe fogadási procedúra és nem várhatunk már sokat, kifutunk az időből.

-Utána olvastam. Kijönnek környezettanulmányra, el kell végeznünk valami tanfolyamot és pszichológus is kikutatja, hogy alkalmasak vagyunk-e mentálisan rá. Ez az egész hosszadalmas és nagyon megalázó…Sírni kezdett.

A férje érte nyúlt és magához húzta. Próbált szabadulni, de nem engedte el, akármennyire is küzdött.

Sokáig így maradtak. Neki is folyt a könnye, némán. Bele fúrta a felesége hajába az arcát, hogy nem lássa…

Másnap a férjével alá írták a kérvényhez a papírokat. Elindították. Most már csak türelemmel kell lenniük.

Átment a nővéréhez, aki nála sokkal bölcsebb tanítónő volt. Az élettársa, akit ő különösebben nem kedvelt, igazából alig ismert,pedig valami vállalkozó volt. Már régen együtt voltak. Jóval idősebb volt a nővérénél és magának való, csendes  ember volt. 

Közbe elő keveredtek a tesója előző házasságából származó gyerekei is. Szerette őket. Bár mondjuk most mind a 3 épp nagyon kamaszodott, ilyenkor tudta, jobb őket békén hagyni.

A kisebbik lány a hűtőt túrta, mindenbe bele harapott. Jaj, hagyd már abba!-szólt rá az anyja. Minek annyit enni?! Tányééééééér!

Nézte a lányt. Sokat hízott. Olyan kerek lett mindene, de aztán nem mondott semmit le is vette a szemét róla, nehogy felháborodjon a kisasszony a nagy figyelmen.

Mind eltűnt a szobája mélyén, végre tudtak beszélgetni.

-Nagy baj van!-tört fel belőle a sírás. A nő gyorsan letette a kezéből a poharat és oda ment, átfogta a vállát. Olyan törékeny volt és annyira kétségbe esett. Őszintén megijedt, hogy mit akar a húga mondani.

Ő vette egy nagy levegőt és mondta, mondta…Az orvost, a kicsi,fejletlen méhét, a férjét, az örökbefogadást. Kidugta a fejét a fia, de mikor rájuk nézett, gyorsan vissza is ment.

Mellé ült. Nem is tudta, mit mondhatna. Neki van már 3, el sem tudta képzelni, milyen érzés lehet, mikor valaki meg tudja, hogy nem lehet saját gyereke. Neki mind a 3 nagyon könnyen fogant. Igazából a harmadik nem is volt tervezve, csak elragadta őket a lendület. Aztán úgy voltak vele , hogyha már megfogant, okkal történt…

-Mi lesz most? -kérdezte

-Reménykedünk az örökbefogadásban. Mást nem tehetünk. De vajon fogom tudni annyira szeretni, mint egy sajátot szeretnék? Nem tudom most elképzelni sem. Azt kértük, kicsi legyen. De újszülöttre nagyon sokat kell várni, talán soha nem is fogunk akkorát kapni. De 3 éves alulit talán. Miért teszi ezt velünk a Jó Isten???! –Szakadt fel belőle a fájdalom.

Nem tudott mit mondani…De tudta és érezte, hogy nem is kell.

Eltelt 3 hét, a nővére hívta, hogy a 2 lány nem akar velük menni a nyaralásra, hajlandó lenne-e rájuk nézni. Persze!-mondta örömmel-ne aggódj, jól el lesznek, engem meg elérnek bármikor.

Arra ébredt hajnalban, hogy csörög a telefonja. Már nem először, csak nem bírta felfogni az agya, hogy honnan jön a hang. A férje úgy aludt, meg sem mozdult. Keresgélt az éjjeli szekrényen, mire nagy nehezen megtalálta.

-Halló, ki az? –szólt bele.

A nővére volt. Összefüggéstelenül, sírva beszélt, nem is értette,hogy mit.

-Várj, beszélj lassabban, mert nem értem!

-Oda tudnál menni a lányokhoz? Próbálta lassabban mondani. Nagy a baj, hívott a szomszéd lány, most van ott a mentő, a lányom megszült hajnalban!

– Micsooooda? Kérdezett vissza. Mi történt? Kérlek, ne hordj össze ennyi hülyeséget! Hogy szült volna, még csak 14 éves!

-Nem viccelek, nagyon rossz poén lenne. Kérlek, hívd fel őket és menj szerintem már elvitte őket a mentő. Mi indulunk haza, majd letette a telefont.

A férje felült az ágyban. Mi történt?

-Megszült az unokahúgom otthon!

-Mit csinált? –kérdezett vissza, mint aki nem értette.

-Jól hallottad, most hívott a nővérem.. Kapkodva felöltözött. Öltözz, mennünk kell utánuk!

Már úton voltak mire el tudta érni a nagylányt. Hol vagytok?! Gyorsan elhadarta a lány,hogy melyik kórházba vitté őket és könyörgött,hogy siessenek! Nyugodj meg, úton vagyunk,  perc és ott vagyunk!

Szülészet 3. épület, nézte a táblát. Mutatta a nyíl, hogy jobbra. Szaladva rohantak.

A nővérpultnál nagyon álmos nővért találtak a félhomályban, hajnal fél 3 körül lehetett. Elhadarta, hogy kit keresnek. A nővér a táblán nézte a neveket. 4-es szoba. Jobbra menjenek, De nincs látogatási idő, kérem, ne maradjanak sokáig, pihenniük kell az anyáknak!

Mikor meglátta az unokahúga, kétségbe esetten szaladt elé és a nyakába borult. Épp elaludt a húga, teljesen kimerítette a szülés.Nem szólt a húga egy szót sem, csak hallotta, hogy sikoltozik magára zárta az ajtót, rátörte, mert nem engedte be. Akkor már meg volt a kislány, mire bejutott.

-Ezért volt ilyen kerek mostanában. Basszus, nem gondoltuk, hogy terhes! Anya még orvoshoz is elvitte, mert nagyon dagadt a lába, a nyárra fogta, meg a sok hízásra. Ő sem gondolta, hogy terhes lehet, hiszen még gyerek!

Akkor jött a nővér. Már nem volt álmos. Megkérte őket, hogy fáradjanak át a vizsgálóba, mert az orvos beszélni akar velük.

Az orvos nagyon kedvesen és halkan beszélt. Elmondta, hogy gondozatlan terhességből született a makkegészséges kislány. Időre, majdnem 3 kilóval. Az unokahúgának nagy szerencséje volt, hogy egyedül meg tudta szülni, mindenféle komplikáció nélkül.

-Akarják megnézni a picit? Mosolygott rájuk.

-Akarjuk?!-nézett a férjére kérdőn.

-Természetesen!

Az orvos el vitte őket a folyosó másik végén a csecsemő osztályra. Ki voltak adva a babák, csak a ma született babák voltak bent.

Gyönyörű kisbabára mutatott:Ő az!

Nézték döbbenten. Gyönyörű rózsaszín pofija volt, nagy fekete haja. Mint egy kis Moncsicsi. Békésen aludt, kis félmosolyra húzódott a kis szája. Tökéletes volt! Mint egy kis angyal!

-Mikor jönnek a szülők? –kérdezte az orvos halkan.

-Már elindultak, de messze vannak, szerintem délután fele fognak ide érni! Mi addig hozunk amit kell, kérem elsorolná , nincs kórházi rutinunk…

Intézkedtek, hoztak amit kell. Megjött a nővére is, aki magán kívül volt az események miatt.

-Olyan szép a kicsi! Egyszerűen tökéletes! –mondta neki-de az nem figyelt. Tiszta ideg volt! –Gyereknek gyerek? Még csak most megy középiskolába. Mi a fenéhez fognak kezdeni, az élettársa egy szót sem szól, ez pedig nem jelent nála jót!

Magukra hagyták őket. Mindenki fel volt dúlva.

-Olyan szép a baba. Bárcsak a miénk lehetne, mondta ki haza fele, de a végét már elharapta. A férje nem mondta, de ugyanezen járt az esze.

Utána már nem beszéltek róla. Mindenkinek sok volt ez a 2 nap. Az égből pottyant ez a kis angyal közéjük. Mi lesz most? 

Este csörgött a telefonja. A nővére volt. Hosszan hallgatott, majd nagy levegőt vett:

-Kérlek, át tudnátok jönni? Szeretnénk megbeszélni veletek az örökbefogadást!