Találkozás

Hatvan év…ennyit élt a férjével. Októberben halt meg. Most közel a 80-hoz, itt fekszik egy töpörödött néni testében, súlyosnak mondott betegen.

-Már nem bánom, ha meghalok, nincs már kiért élnem! Egyedül vagyok, 5 hónapja meghalt a férjem.Nem tanultam meg, hogy éljek nélküle, hiszen egész életemben velem volt-kezdi mondani, elfúló, sírós hangon.

A vizsgálóban dermedt csend támad, a fiatal orvos és az asszisztensek zavartan hallgatják. Mind érzi, ahogy összeszorul a torka, egyiknek akaratlanul  könnybe lábad a szeme, el is fordul…ne lássák. Hívni kell egy másik orvost, addig maradjon fekve.

-Elmeséli, hogy ismerte meg a férjét? –kérdezi az asszisztens, aki vele marad…a többiek a másik vizsgálóba mentek át, sok a beteg…sietni kell.

Nagyot, sóhajt, felnéz az égre…Majd mesélni kezd.

16 évesen kerültem fel Pestre , egy orvos házaspárhoz. A nagymama vitte a háztartást, engem arra vettek fel, hogy a 2 tündéri gyerekükkel foglalkozzam. Mentem értük az óvodába, míg haza nem értek, addig játszottunk, bolondoztunk, sétáltunk. Nagyon jó helyen volt, a falum-béli Irma intézte a helyet, abban a házban dolgozott, egy másik családnál. Megkérdezték, nem ismer-e valakit aki a régi dada helyett tudna jönni, hát engem ajánlott.

Soha azelőtt nem jártam Pesten, de még csak képeken se nagyon láttam. A Nyugati pályaudvarra hozott a vonat, emlékszem mennyire féltem. Mindenhol rengeteg ember, mindenki szaladt, senki sem köszönt a másiknak. Eleinte megszokásból én még köszöngettem, rám se néztek, csak futottak a dolgukra. Ilyen magas épületeket el sem tudtam volna képzelni. Nálunk a templomtorony volt a legmagasabb, oda is csak egy kis létrával tudott felmenni a harangozó. Itt meg gomba-mód mindenhol, sokemeletes házak. Meséltek már a villamosról, de valahogy nem így képzeltem. Szorongattam a táskám fülét, az az egy volt, amibe kapaszkodni tudtam. Nagyon elveszettnek és kicsinek éreztem magam.

De aztán szerencsére nagyon hamar megszoktam. 16 évet épp töltöttem mikor felkerültem.

5 napja voltam a Doktornéjéknál, amikor a nagymama, aki egy nagyon barátságos asszony volt, leküldött engem a csemegébe egyedül vajért. Előtte mindennap lementem vele, hogy szokjam a közlekedést a nagyvárosban. Mikor kimérte a kisasszony a vajat, nem kértem mást, nyújtottam felé a pénzt, de leejtettem. Gyorsan nyúltam érte, de a mögöttem álló is hajolt . Felnéztem és megláttam ŐT. Rendőr egyenruhában, fess tartással, egyenes derékkal nyúlt a pénzért, majd a kezembe adta. Utólag nevettük, hogy tátva maradt a szám.

Mikor kijöttünk a boltból, megkérdezte, hol szolgálok, és láthat-e máskor is. Éreztem, hogy a hajam tövéig pirulok, hebegtem-habogtam. Látva a zavaromat, engedélyt kért, hogy haza kísérjen, Csak bólintani tudtam. A kapunk előtt udvariasan elköszönt és biztosított, hogy másnap délután is eljön, 5 órakor, kérjem el magam egy kis időre.

Másnap tényleg eljött. Akkor már nem volt egyenruhában, sokkal fesztelenebbül tudtam vele viselkedni. 21 éves volt akkor. Lesétáltunk a Szent István parknál a Duna partra és kavicsokat dobáltunk. Rengeteget nevettünk. Mindketten tudtuk, hogy minket egymásnak teremtett a Jó Isten. Nem lehetett véletlen, hogy találkoztunk, hiszen még csak 5 napja voltam Pesten.

Gyönyörű esküvőnk volt, a Doktorné kölcsön adta és rám igazíttatta a csodás kézi csipke menyasszonyi ruháját a varrónőjével. Ő pedig az ünneplő egyenruhájában jött, a kollégái pedig dísz-sort álltak, karddal, mint a mesében, a hercegnőknek. Életem legboldogabb napja volt.

Kaptunk egy két szobás szolgálati lakást és megkezdtük csodás közös életünket…

Nem mondom, azért néha összevesztünk, a férjem nagyon féltékeny tudott lenni, hiszen karcsú , szemrevaló asszony voltam. A szülés után is kislányos maradt az alakom. A 13-as villamossal jártam , majd hévvel, de a villamos nagyon ritkán járt. Néha egy hévvel később értem haza, már ott várt a megállóban, és leste, vajon beszélek-e valakivel. Én meg sokszor veszekedtem vele, hogy ne járjon már ennyire utánam, mert mit szólnak az ismerősök.

Terhes lettem a fiunkkal. Nagyon megviselte a vékony, gyenge testemet a terhesség. Elöntött a vér, mikor 3 hónapos terhes voltam, azt hittük nem marad meg. De aztán mégiscsak valahogy kapaszkodott. Az utolsó 2 hónapban feküdnöm kellett már, olyan gyengéden és szeretettel ápolt, hogy újra és újra bele szerettem. Nem akarta, hogy bajunk legyen. De így is korábban jött, szerencsére hamar erőre kapott. Mikor ránéztem a babára, az apja arcát láttam vissza. Hihetetlen boldogság volt ez nekünk. Majdnem egy év volt, mire felépültem a nehéz terhességből és a szülésből. Nem is lettem terhes 13 évig.

Aztán mégis megtörtént a csoda, már 8 hetes voltam mire tudatosult, hogy terhességtől émelygek. Nagyon szerettünk volna egy kislányt. Mikor megkaptam a terhes könyvet, imádkoztam ,hogy kislány legyen. Aztán nagyon furán lement a hasam,néhány nap alatt, hát vissza mentem vizsgálatra.  Új orvos volt a rendelőben, rácsapott a hasamra mikor vizsgált, ugyan ki mondta magának, hogy terhes, itt nincsen gyerek, üres ez…Úgy ment el, hogy nem is vettem észre?-gúnyolódott.  3 nap múlva megjött a vérzésem. Nagyon megviselt mindünket a kis angyalunk elvesztése. Lementünk mi hárman a  parknál a partra és 1-1 szál virágot dobtunk a vízbe. Így köszöntünk el tőle…hosszan néztünk a virágok után, összekapaszkodva sirattuk el. Azt hiszem ez segített minket abban,hogy valahogy elviseljük.

60 év..ennyit éltem vele. Mióta nem él, én se élek. Már nem érdekel semmi. A fiunk elfoglalt ember, nem lett családja, a munkának él, évente ha kétszer látom. Akkor is folyton a telefonját lesi…nem tud kikapcsolni, rám figyelni. Bár egyszer figyelt és a telefonját is eltette. Az apját búcsúztattuk.

Azt kérte a férjem, szórjuk őt ott a vízbe, a Szent István parknál, ahol az első randevúnkon a kavicsokat dobáltuk. Felhívtam a fiamat, mikor ki adták a hamvait, segítsen az apja végakaratát teljesíteni. Kibérelt egy hajót, ott vett fel minket a hamvakkal a parknál, majd behajóztunk a Duna közepére és szétszórtam. Gyenge szél volt, szét fújta a port hamar. Hosszasan néztünk a bedobott virágok után és összekapaszkodva sírtunk a fiammal. Azóta egyszer láttam…mint mondtam elfoglalt ember.

Csodás élet volt, hálát adtam érte, hogy akkor, 16 évesen , a csemege üzletben összenéztünk.

Nincs már miért élnem…Tudom, hogy hamarosan meghalok, ha másért nem, mert megszakad a szívem a férjem után.

Meghagytam, szórjanak utána a Dunába a Szent István parknál…

Remélem a halálunkban újra találkozunk és köveket dobálunk a mennyország tavába,az Angyal kislányunkkal, kacagva, boldogan, egészségesen….