Hallotta ugyan, mikor valaki megállt a háta mögött, de nem fordult meg. Nagyon szerette volna már befejezni ezt a pár sort.
Az írógép szorgalmasan ütötte le egymás után a betűket.
Ő gépelt a leggyorsabban, büszke is volt rá az édesanyja. Még versenyre is elküldték a titkárságról. Persze azt is megnyerte, de különösebben őt sosem izgatta. Feladat volt, amit teljesíteni kellett.
–Kisasszony! Hallotta a gondolatai között, de nem fogta fel, hogy ez a hang a háta mögött álló férfi hangja. Aki, ezek után megkerülte az asztalt és egyenesen elé állt. Kénytelen volt felnézni.
Akkor meglátta azt az őszinte kék szempárt. Annyira elmerült a tekintetében, hogy pár másodperc eltelt mire köszönni tudott a férfinak.
-Parancsoljon uram, miben segíthetek? Kérdezte halkan.
-A Tanár urat keresem, meg van beszélve, Dr. Takács Sándor vagyok.
Lesütötte a szemét, maga elé húzta gyorsan a listát, megkereste rajta a nevet.
Becsengetett a másik irodába: Megjött Takács doktor úr!
Elég hosszasan volt bent a Tanár úrnál, próbálta folytatni tovább a munkát. De nem bírt koncentrálni.
Mikor a 4. betűt kellett vissza ütnie, abba hagyta. Elővette a nagy előjegyzéses könyvet, egy rakás számlát és úgy csinált, mint aki nagyon dolgozik.
Akkor jöttek ki, nevetgélve, a Tanár úr gyengéden a férfi vállára csapott, majd kezet ráztak.
-Kérem, beszéljenek meg mindent a titkárnőmmel, ő mindenben áll a rendelkezésére!
Ekkor nézte meg jobban. Apja korabeli lehetett, nem túl magas. Igaz, a Tanár úr mellett kevés férfi tűnt magasnak, hiszen volt vagy 195 centi. Ő is épp a mellkasáig ért.
A szövetnadrágot, zakót és egy precízen kivasalt inget viselt, gondosan megkötött nyakkendővel. Biztos házas, gondos felesége lehet.
– Kisasszony, kérem, innentől vegye át az urat! Majd rámosolygott. Ilyenkor mindig olyannak tűnt, mint egy jóságos nagyapó. Sokat szelídült az elmúlt 10 év alatt, mikor ide került, ütötte-vágta, idomította. Nagyon jól meg tanultak együtt dolgozni. Megtartották a tisztes távolságot, de elismerték egymás képességeit.
-Kérem, foglaljon helyet, mutatott egy székre. Addigra a Tanár úr el is tűnt a szobája mélyén.
Reszketett a keze. Érezte a levegőben a vibrálás. Félve ránézett a férfira, de ő is hasonlóan érezhette magát. Zavartság és öröm vegyes kombinációja tükröződött az arcán. Nézte őt. Ő meg visszanézett rá. Nem tudta mi történik, de a lelkük egy pillanatra összeért, azért, hogy aztán évekre így maradjon. Átbeszélték a szükséges dolgokat és udvariasan elköszöntek.
Nem bírta kiverni a fejéből. Másnap reggel is az ő arca jelent meg, mikor kinyitotta a szemét. Mi történik…mi történik…
Akkor jelent meg a kislánya a szoba ajtóban, majd bújt be az anyja mellé. Beleszagolt a kis hajába. Nincs finomabb egy gyermek illatánál.
Eltelt néhány nap, mikor csörgött a telefon. Felvette, bemondta a szokásos köszöntő szöveget.
-Kezitcsókolom, Takács Doktor vagyok! Kérem, bocsásson meg, hogy zavarom és tényleg nem akarom Önt kellemetlen helyzetbe hozni, de tudunk esetleg valamikor személyesen néhány szót váltani?
-Persze, mikor tudna ide fáradni? –erőltetnie kellett magát, hogy beszéljen.
–Nem ott gondoltam, magán ügyben keresném. Tényleg csak pár percet kérek, ha tudna rám ennyit szánni az életéből!
Össze-vissza jártak a gondolatai, zavartan köhintett egyet. Megérezte a férfi, hogy nem nagyon tudja a helyzetet értelmezni és kezelni.
-Kérem, ne ijedjen meg, a szándékaim ártatlanok és elnevette magát. Ő is vissza nevetett. Megbeszélték, hogy másnap munka után találkoznak a szemközti presszóban. Aztán egész délután azon járt az esze, vajon mit akarhat tőle Takács Doktor.
Mikor belépett, megcsapta a kávézók jellegzetes illata. A hölgy fehér blúzban és bordó mellényben, akkor ment végig a kávégéphez. Hallotta, ahogy a dobogón jellegzetesen dübörög a kötelezően viselt kismama cipő.
Benyomta a gombot, a gép öregurasan nekiállt kávét őrölni. Jól esett a meleg, kint nagyon hideg volt már.
Az egyik kerek asztalnál megpillantotta a férfit, az újságja az asztalon pihent. Valószínűleg, már jó ideje itt lehetett. Felállt, mikor odaért az asztalhoz. Lesegítette a kabátját, és egy gyors mozdulattal felakasztotta az álló fogasra, a sajátja mellé.
-Kérem, foglaljon helyet. Megvárta míg a nő leül, fogva a széket, majd ő is leült.
-Hát eljött?
-Eljöttem, de nem maradhatok sokáig….
Akkor érkezett meg a hölgy a notesszal és a ceruzával. Mit hozhatok?
-Csak egy presszó kávét kérek 2 cukorral és egy tejszínnel.
-Süteményt? Pogácsát?
-Nem kérek, köszönöm!
-Máris hozom. Fáradt léptekkel elindult.
Nézte a férfit, kutatta a tekintetét, vajon mik a szándékai. Barátságosan mosolygott rá, de nem igazán tudott ebből semmit kitalálni.
Nézte a kezét, ahogy kör asztalon, az újságon pihent. Széles jegygyűrű volt az ujján, mint neki.
El kezdett beszélni a férfi. Kicsit összefüggéstelenül, keresve a szavakat. Nem is érti, miért tette, nem jellemző ez őrá, de muszáj volt újra találkozniuk, kíváncsi volt, hogy újra érzi-e azt a különleges,megmagyarázhatatlan örömöt, mint amit először tapasztalt. És igen, egyértelműen érezte. Érezték mindketten.
-Tudnia kell, hogy nős ember vagyok. Látom, hogy Ön is házas, mutatott a nő jobb kezén lévő karikagyűrűre. Tudom, hogy nagy a köztünk lévő korkülönbség is. Soha, semmit nem fogok tenni, amit Ön ne akarna, vagy sértené. De azt érzem, hogy látnom kell magát, és nincs…
Ekkor érkezett meg a hölgy a kávéval és a pohár vízzel. Letette a poharat, a fém kanál neki csapódott a vastag üvegnek. Elnézést kérek, sóhajtotta, majd óvatosabban tette le a poharat. Nagyon fáradt volt már szegény.
-Mit akart mondani? –kérdezte óvatosan mikor magukra maradtak.
-Már nem tudom, nézett rá a férfi.
Nézték egymást percekig. Már nem kapta el a tekintetét. Körülöttük emberek jöttek-mentek, nevetgéltek, visszhangzott a dobogón a járásuk és a kávégép szorgalmasan főzte a következő feketéket. Megállt az idő, végül már csak a férfit látta.
-Ne haragudjon, de mennem kell a gyerekekért! Tért észhez. Felvette a poharat és bele kortyolt. Jól esett a kávé. Jő erős volt. Legalább a kávé legyen erős.
-Nem tudok, most mit mondani Önnek! Nem voltam felkészülve semmilyen érdeklődésre. A Tanár úr és a családom sem venni jó néven. Mennem kell. Állt fel.
A férfi gyorsan nyúlt a kabátért és felsegítette. Véletlenül hozzáért a keze a vállához, a nő megremegett az érintésétől. Elszégyellte magát. Nem is tudta, mit keres itt.
-Kérem..engedjen…mennem kell. Szinte kiszaladt a presszóból. A férfi hosszasan nézett utána, mikor aztán már nem látta a kirakatban,ő is szedelőzködni kezdett.
Szinte minden éjjel a férfival álmodott. Pedig minden este elhatározta, hogy ma nem fog. Mondta magának, mint egy parancsot. Aztán reggel szinte mindig úgy ébredt, hogy mégis.
Szerencsére a férfi nem kereste. Már kezdett lassan megnyugodni, amikor egyik reggel szólt a Tanár úr, hogy jön ma Takács Doktor, ahogy megérkezik, legyen szíves bekísérni őt.
El akart bújni az asztal alá. De nyilvánvalóan nem tehette meg. Próbált láthatatlanná válni, de ez nem sikerült neki.
Nem telt bele 10 perc, megérkezett a férfi. Kicsit kapkodta a levegőt, a lépcsőn jöhetett, liftkarbantartás volt, 7 emeletet jött felfele. Az izzadtság a szája fölött picit megcsillant. Kérem, ne szóljon a Tanár úrnak, kicsit kifújnám magam! Nézett rá könyörögve. Hellyel kínálta, a férfi le is ült. A tekintetük összeért. Remegett a keze, a lába mindkettőjüknek. De nem szóltak egymáshoz, szavak nélkül is tudták, hogy itt történt valami. Akármennyire nem voltak komolyak a szándékaik, akármennyire is ellen akartak állni, mégis elsodorta őket ez az érzés, mindketten bele szédültek.
Levelet kapott, a belső postával. Rajta volt a férfi neve, de csak a monogramja. Órákig simogatta a borítékot, mire ki merte nyitni. Kézzel írta, nyílván nem akart személyes dolgot lediktálni a titkárnőjének. Látszott az igyekezet, hogy olvashatóan akart írni.
Csak ennyi állt benne:
„Látni szeretném”
Vett egy papírt és rá írta:
„Én is”
Berakta egy borítékba és lebélyegezte a Tanár úr bélyegzőjével és ráírta a Doktor nevét.
Betette a postázandók közé. Holnap, ha minden jól megy, meg is kapja.
Másfél hét múlva találkoztak. Ugyanott a presszóban, de nem ültek le végül. Elindultak a körúton lefele a Duna part felé. A férfi kérdezett, a nő válaszolt. Végül bele karolt a férfi karjába. Nem volt ez szokatlan, nem féltek attól, hogy ha ezt valaki meglátja, akkor bajba kerülnek. Hihetetlen délután volt. Mintha mindig is ismerték volna egymást. Be tudta fejezni a férfi megkezdett mondatát. Gyorsan eltelt a 2 óra…mennie kellett mindkettejüknek.
Mikor búcsúzkodtak, álltak egymással szemben. De egyikük se mert hozzá érni a másikhoz. Mintha attól féltek volna, ha ezt megteszik, ha adnak egymásnak egy csókot, akkor nem tudnak soha többé szétválni.
Hetekig leveleztek. Néha küldött a férfi egy préselt virágot is. El is kezdtek a kolléganői sugdolózni róla. Meglepően sok levél ment ki és jött be a Doktortól. De nem foglalkozott velük. El volt foglalva a saját boldogságával.
Nem gondolta volna, hogy ennyire megszereti. Hogy ennyire fogja várni a leveleket.
Mikor elutazott a férfi 1 hétre, alig bírta végig szenvedni a hetet. Akkor fogalmazott búcsú üzeneteket, de végül egyiket sem küldte el. Nem volt rá képes. Rettenetesen megviselte a csend.
Kedden ott várta a levélke. A férfi tudatta, hogy szerencsésen megérkezett, és nagyon hiányzott neki. Magához ölelte a levelet. Ó, ha tudnád, mennyire hiányoztál te is nekem…suttogta.
Néhány hét múlva újra találkoztak. Komor arccal jött a férfi, megijedt tőle, hogy valami rossz hírt hozott. Sétáltak a körúton, nézte magukat a kirakatban, ahogy feltűnt az árnyuk, majd eltűnt. Már majdnem a Nyugatinál jártak, amikor a férfi megállt és felé fordult. Nyújtotta felé mindkét kezét, ő pedig ösztönösen megfogta. Abban a pillanatban magához húzta, be a kapualjba és megcsókolta. Óvatosan, majd egyre mohóbban. Nem bírt gondolkozni, nem tudott tiltakozni, csak beleájult a csókba.
Arra riadtak, hogy a postás rájuk köszön, szétrebbentek zavartan.
Szinte szaladtak a zebráig. Tudták, hogy menniük kell, Még egy gyors búcsúcsókot váltottak, majd rohantak mindketten haza a saját családjukhoz.
Felszállt a villamosra és legördült egy könnycsepp az arcán. Hagyta, hogy kedvére lefolyjon, arra sem volt ereje, hogy letörölje.