A vonat

 

A vonat

Tele volt a keze a 2 szatyorral, a vállán a táska és magas sarkú cipőben volt. Annyiszor megfogadta már, hogy soha többé nem veszi fel, de ma reggel is ott nézett rá a polcról hívogatóan. Egyszerűen nem bírt neki ellenállni. Most meg futhat benne tipegve a vonathoz, de meg is érdemli, már megint elvacakolta az időt. Az utolsó pár métert már alig bírta megtenni, csúszott le a táska a válláról. Valami csúnyát elsziszegett a fogai között, mikor megfogta a korlátot és felkapaszkodott. Persze a cipő sarka megint beleakadt a rácsba, alig bírta kihúzni. Még egy lépés és fent volt. Kapkodta a levegőt. Dühös volt magára, a cipőre és a vonatra is. Próbált csillapodni. Érezte, ahogy a gerincén elindul pár izzadtság csepp lefelé, egészen a szoknyájáig, ott valahol útját állta az anyag…

Mikor már bírt egyenletesen lélegezni, gondolta jó lenne leülni. A szatyor is vágta már a tenyerét, átette a másik kezébe. Gyorsan elővette a kis tükrét, de aztán mégse nézett bele. Jobb, ha nem látom…gondolta.

Kinyitotta a másodosztály kocsiját. Megcsapta az a jellegzetes, dohánnyal és vassal súlyosbított vonatszag. Le volt engedve néhány ablak, legalább járt a levegő. Alig volt néhány utas. A későbbivel szoktak jönni, neki szerencséje volt, hogy időben el tudott jönni a titkárságról. Ledobta a cuccait az ülésre. Lenézett és aggódva figyelte, hogy elindult egy szem futni a harisnyáján. Megint viheti felszedetni. 

Lehuppant, teljesen kifulladt ebben a nagy rohanásban. Nem szeretett egyébként leülni, nagyon kellemetlen volt melegben ráizzadni a koszos műbőr ülésre. Keresztbe tette a lábát, majd nyúlt a szatyorba, hogy elő vegyen a vizét. 
Akkor látta meg ŐT. Összetalálkozott a tekintetük. Másodpercek teltek el, mire mindketten feleszméltek. Elkapták egyszerre mindketten a fejüket, de csak a beléjük nevelt jó modor tetette ezt velük. Lesütötte a szemét. Ó te jó ég… gondolta, nem festhetek most valami jól. Aztán a következő pillanatban megint ránézett. A férfi őt nézte. De most már nem kapta el a szemét, hanem állta a tekintetét.

Idősebb volt nála, nem tudta volna megmondani mennyivel. Olyan kortalan, nem túl magas férfi volt, ahogy ülő helyzetben meg tudta ítélni. Szépen vasalt inge volt és precíz élű nadrág. Bőr táskája az ölében, a kezében hatalmas újság, amit most félig leengedett, hogy jobban lássa a nőt. 

Lassítani kezdett a vonat, jött a következő állomás. A fém kereke csikorgott, ahogy a vonatvezető fékezett. 
A kalauznő akkor ért a férfihoz. Határozottan nyúlt a táskája külső zsebéhez, hogy elővegye a bérletét, de addigra már intett is neki a testes asszony, nem kell. Ismerte már, mindennap ezen a vonalon utazott. A nőtől sem kérte, csak odabiccentett. 

Néhány utas felszállt, szerencsére nem itt akartak leülni ultizni. Mindig nagyon jókedvűen és hangosan játszottak a munkások, az erzsébeti gyárból jöttek. Mindig előkerült egy-egy fém kulacs, amiből hosszúlépést ittak. Járt körbe kézről –kézre. Hazafele már lehetett lazítani. Úgyhogy minél több kört ittak, úgy lettek egyre hangosabbak. De a következő kocsiban telepedtek ma le.

Izzott a levegő közöttük. Próbált nem ránézni, de nem ment. Vonzotta. Érezte, hogy felületesen lélegzik és zakatol a szíve. Ahogy elnézte a férfi, talán korából adódott, de egyáltalán nem tűnt zavartnak a helyzet miatt. A következő állomásnál maga sem értette miért, felugrott, felkapta a szatyrait, táskáját, és elszaladt a vonat másik végébe. A férfi elnézően mosolygott mikor látta, hogy elindul. Nem ment utána. Szépen kiegyengette az újságját és olvasott tovább.
Érezte, hogy még találkoznak. 

Hetek teltek el, de nem látta. Hiába futamodott meg a múltkor, azt érezte, hogy nagyon szeretné viszont látni a férfit. Közben meg bizonygatta magának, jobb is ez így, mert megfogadta rég, mikor elhagyta a férje egy másikért, hogy ő nős emberrel sosem kezd. Rajta ne múljék más emberek sorsa. 

Aznap a későbbi vonathoz ment. Nem kellett sietnie, mg volt vagy 20 perc mire jött. A kezében Márai Füves könyve. Imádta. Voltak részek, amiket már kívülről tudott.

Szerelmi táplálék…hallotta a saját hangját, ahogy halkan kimondta. Hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki figyeli. Óvatosan körbe nézett. Akkor látta meg ŐT. Határozott léptekkel felé tartott. Gondolkodott, hová bújhatna előle, egy kislány izgatottságával. De nem volt mit tenni, maradnia kellett. Hetek óta erről ábrándozott, most valósággá vált. A férfi hosszú lépésekkel közeledett és le nem vette róla a szemét. Érezte, hogy a lába remegni kezd, a gyomra pedig összeszorul. A szíve a torkában dobogott. Megállt előtte. Megérezte az illatát. Akkor és ott eldőlt. Akármennyire tiltakozott az esze, a teste ezt a férfit vágyta. Nyújtotta a kezét, a férfi megfogta és kézcsókhoz hajolt. Önkéntelenül becsukta a szemét…

Imádta ezt a férfit. Egészen más volt, mint azok a korabeli fiúk, akiket eddig ismert. Könyvelőként dolgozott a minisztériumban. Mindig azt gondolta, hogy a könyvelők unalmas szürke hivatalnokok. De Pál nem az volt. Imádott olvasni, mint ő. Mindig a legmegfelelőbb idézettel kápráztatta el. A vonaton nem ültek sosem egymás mellé, hiszen a falubeliek ismerték mind a férfit, hamar a felesége fülébe jutott volna. Meg volt az izgalma a lopott pillantásoknak, illetve a vonatállomáson néha megsimogatta a csuklóját titokban, mikor szálltak fel. Könyvet cseréltek és abban üzengettek egymásnak.

Egyszer csak nem jött többet. Hiába kereste a vonatállomáson. Nehezen tudta kideríteni, hogy beteg lett, nem akart feltűnést kelteni a kérdéseivel. Aztán véletlenül hallotta, ahogy a kalauznő mesélte az egyik utasnak, hogy rosszul lett, mikor szállt le a vonatról.

Annyira fájt a hiánya, azt hitte megbolondul. Kiderült, hogy szélütést kapott. A felesége kitartóan ápolta. 
Hónapok teltek el, hogy nem látta. Már minden könnyét elsírta. Annyira hiányzott neki, hogy úgy érezte, meg szakad a szíve. Miért adta őt a sors, ha ilyen gyorsan el kellett válniuk. Olyan lett, mint egy kísértet.
Tavasz lett. Épphogy elérte a vonatot, már türelmetlenül integetett neki az állomásfőnök, hogy szedje már a lábait, ha már késve érkezik, de azért megvárta. 

Zihálva lépett be a kocsiba. Földbe gyökerezett a lába. Meglátta Pált, ahogy ült a koszos műbőr ülésen, lábán a táskával. Most nem volt a kezében újság. Keze a felesége kezén pihent, aki épp hozzá beszélt, miközben kifele nézett az ablakon. Intett a szemével neki, hogy menjen tovább. 

A következő kocsiban ült le. Szinte lerogyott. Érezte, hogy a forró könnyei folynak le az arcán. Még szerencse, hogy nem ült senki ott. Szégyellte volna magát. A kalauznő jött, és megállt előtte. Hoztam magának valamit- mondta rekedtes hangon. Egy kis papír volt. Pál írta egy tépett fecnire. Holnap találkozzunk a lakásban 3-kor. Biztos azt mondta a feleségének, hogy mosdóba megy, és akkor kérte a kalauznőtől a papírt meg a tollat. Istenem…holnap látom!- gondolta.

Néhány hét múlva kapott egy levelet. Pál írta. Megromlott az egészsége, leszázalékolják, a felesége kíséri fel a vizsgálatokra, azért találkozott velük. 

Soha többet nem látta. Férjhez ment, gyermekei születtek. 

Pár év múlva hallotta, hogy meghalt a férfi. 

Álmaiban néha újra Pál szemébe nézett, ott a vonaton, miközben szaladtak a fák a tájon, az ablakon át.

Ludmann-Vank Liza 2018.október