Avar angyal

Avar angyal

Megállt egy pillanatra a keze. Épp vizet húzott fel a kútból a temetőben. Hallotta, ahogy elmerül a vödör és a jéghideg víz ömlik bele, ilyenkor még rántott egyet a lánc, tartani kellett. Egyszer már nagyon vállon verte, mikor nem figyelt. Hetekig alig bírt dolgozni. De most megállt és tartotta. Kicsit hunyorognia kellett, mert a nap szinte ragyogott. Már október vége volt, mégis ma valahogy annyira enyhe volt ma az idő és mosolygott rá a nap. A fákon színes levelek próbáltak még kapaszkodni, de érezték, hogy ez már nem sokáig m

egy.Ellepte a temetőt a sok lehullott falevél.. Szegény Imre, a gondnok, nem is bírta eleget szedni. Senki se bánta. Szerette ő is az avar illatát, meg, ahogy susogott, ahogy kissé felszegve a lábfejét, lépett benne. Reggelente vizes volt, néha megcsúszott a lába. Vigyázni kell…gondolta…el ne essek…

Szép volt ez a pillanat. Minden ragyogó és színes. Szívét körbe járta ez a hangulat. Nem az elmúlást látta benne. Felhúzta a vödröt. Nehezen ment már. A szíve alatt ott volt a 6. gyermek. A többi öthöz jött a temetőbe, meg a férjéhez, akit a nyár végén temettek. Aratásra készültek, mint mindenki, kiment a földre. Szállt fel a lovas kocsira mikor érezte a fájdalmat, mint egy kést a szívében. Mire leesett, halott volt. A vére sem folyt ki.

Ő meg ott maradt a babával a hasában.

Mikor az első fiát megszülte, az nem sírt fel. A bába rekedtes hangját hallotta csak a távolból, ne nézz ide Marikám, nem kell ezt neked látnod! 3 napja volt nála a bába, már teljesen elgyötör

te a testét a szülés kínja. Mire felébredt, ott állt Jóska az ágyánál feketében, szorongatta a kalapját. -Neeee !! Sikította magán kívül… Úgy kapta el a férje, jaj Marikám nyugodj meg, lesz másik! Fiatalok vagyunk még! Zokogott hetekig. Egy pillanatra sem láthatta az arcát. A temetésre leszögelték a kis fadobozt. Ne lássa az asszony, nem bírta volna a látványt. Nem múlt a bánata, hiába jártak hozzá a rokonok és az ismerősök, asszonyok a templomból. Végül eljött hozzá az Atya. Hosszasan beszélt neki, mondta, az Isten szeret téged, meglásd lesz majd másik. El kell fogadni. Imádkozunk mind értetek. Akkor jött a színes ősz. Ült a ház előtt a kispadon, úgy támogatta ki a húga, hogy legyen a levegőn. Jaj, drága nővérem, nem hallhatsz bele a bánatba! Szeret az Úristen, higgy benne, lesz még másik! Eltemettük, elsirattuk, nem hallhatsz utána! Jött a tavasz, a simogató napsugárral felszáradtak a könnyei.

Mikor lefialt a macskájuk, nézte a kiscicákat, ahogy vaksin keresték az anyjuk csecsét. Az meg szeretettel mosdatta őket. Jobb kedve lett. A férje nagyon boldog volt, már rég senki se 

merte megkérdezni, hogy van a Marika. Nagy ritkán látták, ahogy a biciklire támaszkodva kisétált a kicsi fiához a temetőbe. Olyan volt, mint egy kísértet. Mindenki azt gondolta, szegény Jóska hamarosan megözvegyül. Mikor újra állapotos lett, megtelt a szíve reménnyel.

Rengeteget imádkozott és simogatta az ő kicsikéjét. Ült a padon, nézte az hulló levelek színes táncát. A hasára húzta vastag kendőjét. Vigyázok rád édes angyalom! Mikor megszült, megint nem sírt fel a fia. De már muszáj volt látnia, ahogy kibújt, húzta is fel magához, hiába kapott utána Kati, a bábaasszony. Egy torz kis hús volt, alig volt az arcán valami, ami emberre utalt volna. Magához ölelte és hang nélkül zokogott. Alig bírták elvenni tőle este. Marikám add ide, el kell temetnünk! Teltek az évek. Mikor eltemett

ék az 5. fiát már az Atya sem jött. nem merte volna azt mondani, Marikám, imádkozz és higgy-Marika már nem hitt. Soha életében nem vétkezett szándékosan, nem káromolta az ő Istenét, mégis 5 fiát temette el. Már gépiesen tekerte a kutat, mikor ment a temetőbe a fiúkhoz. A kis síremléknél a felirat: Kinek gyermekét nem fedi sírhalom, az nem tudja, mi az igazi fájdalom. Alatta az öt név.

Józsika

Istvánka

Jánoska

Palika

Lacika

Kinek gyermekét nem fedi sírhalom, az nem tudja, mi az igazi fájdalom…visszhangzott a fejében. Már nem vette le a feketét. Elmaradt mindenki, egyszerűen nem tudtak neki már semmi vigasztaló szót mondani. Meg valahogy féltek is tőle, mindig körül lengte a gyász és a fájdalom.

Mikor hozták haza Jóskát holtan, könnye sem csordult. Azt rebesgették a faluban, szegény asszonynak elborult már az elméje. Nem bírta már elviselni a sok kínt, amit az Úristen reá mért. Felhúzta a 

vizet. Mindig belemártotta a kezét, meghajlítva a tenyerét, hogy tudjon inni egy kortyot. A nagymamája és az édesanyja is mindig ivott belőle… eltanulta és csinálta mindig. Akkor rúgott egy nagyot a baba. Oda tette a másik kezét, kicsit megsimogatta. Tudta, hogy csak addig van gyermeke, amíg belül van. Tudta, hogy ez az utolsó. Meghalt Jóska, többet ő már férfire nem néz. Amúgy is már kimegy a korból.

Mikor megindult a szülés, kapaszkodva ment át a szomszédhoz, szaladt a Pista a bábáért. Szerencsétlen ne legyen már egyedül a kínjában. Az egész lement egy óra alatt. Mikor az utolsó nyomással egy hatalmasat kiáltott, szegény Bori nagyon megijedt. Kati már nem vállalt szülést. Pláne nem Marikánál, 5 gyerekét neki kellett megmosdatnia és berakni a halotti ingbe, pólyába. Kapott a gyermek után, már takarta is el az arcát, Kati felhívta rá a figyelmét,mikor átadta a tudását, ne is lássa szerencsétlen asszony. Akkor csoda történt. A kisleány sírni kezdett. Először kis cincogás féle volt, aztán erőre kapott és úgy ordított, ahogy a torkán kifért. Marika felnézett Borira, aki mosolygott, ragyogott. Marikám, kislány! Hallod a hangját?! Meg van mindene! Az ő Istene adott neki egy leányt! Egy egészséges kis angyalt!

Napokig nem aludt csak fogta és nézte a gyönyörű kis pofiját, ahogy békésén szunyókált az édesanyja karjaiban. Eljött az Atya. Marika már nem haragudott senkire. Már megbékélt az Istennel. Hálás lett a szíve. Szereti őt az Isten, adott neki egy kislányt!

A keresztelőre már levette a feketét. Hiába pár hónapja lett özvegy, mégsem járja, hogy feketében kereszteljenek. A rég nem látott húga is eljött a férjével meg a gyerek

ekkel, volt nekik hat, a legkisebb is 8 éves volt már. Onnantól az édes kislánnyal jártak a temetőbe. Nézték a hulló őszi faleveleket, sétáltak a susogó avarban, Iluska dobálta fel és alá állt kacagva, Akkor sem szidta össze az édesanyja mikor lefeküdt, és mint a hóban, angyalt rajzolt a kis kezeivel, lábaival. Mikor a 3. ősznél jártak, Marika felhúzta a vizet a kútból, kisleánya gömbölyítette a kis tenyerét és ivott a vízből. Mert úgy látta mindig. Aztán újra nyúlt, merített és az édesanyja szájához emelte a kezét. Igyál Édesanyám! Akkor egy szép piros falevél elindult az utolsó útjára, táncolva az őszi fényben, pont Marika tenyerébe hullott. Iluska áhitattal vette el. Tartotta a nap felé és nézett át rajta hunyorogva..

Hazafele pedig megint angyalt rajzolt kacagva az avarba…

Ludmann-Vank Liza 2018.október